7. rész

Kedves Olvasók!:)

Hát ismét mi lennénk azok egy újabb résszel. Remélem, hogy tetszeni fog és Lora része után (ami szerintem eszméletlen lett) ez is elnyeri, majd a tetszéseteket.:)

Nem fogok fölöslegesen fecsegni, mert csak az időtöket húznám, ahelyett, hogy olvasni tudnátok... Szóval be is fogtam. Tényleg!:D
Ja és mégy annyi, hogy pipáljatok a rész alatt és dobjatok meg minket pár komival!;D
Na de most már tényleg befogtam!!

Jó olvasást és szép napot Nektek!

Üdv,

Fanni & Lora

Az álmok mezején lépkedve kapkodtam a fejem, hogy minden apró kis részletet meg tudjak jegyezni. Egy szárnyát bontogató türkizkék lepke. Kis bolyhos nyuszik üreget ásva, vagy éppen a körülöttem döngicsélő méhek, melyek királynőjük tiszteletére szorgosan dolgoznak, hogy aztán megkaphassák a jól megérdemelt pihenést.

Ezek mind olyan dolgok, amiről mi átlagos, hétköznapi emberek megfeledkeznénk, de nagyon is vannak. Attól, hogy mi nem veszünk róluk tudomást, igenis léteznek és a mindennapjaink részei. Ők alkotják a világ szebbik felét, a természetet, ami már évezredek óta tartja fent az egyensúlyt a Civilizáció és az Érintetlen Föld között. Ő miattuk élhetünk mi most is ezen a bolygón, a bolygón, amit nemes egyszerűséggel csak Földnek nevezünk.

- Terra, Terra. Terra! – sipítozta anya kétségbeesetten. Nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra, majd a fejemre húztam a takarót, azzal a szándékkal, hogy alszok még vagy tíz percet. De persze nem ilyen egyszerű kizárni a külvilágot, ha csak ennyi lenne már mindent letakartam volna.

- Terra ugye már ébren vagy? – rontott be anya a szobámba, ami amúgy a magánszférám megsértése volt, de se kedvem, se időm nem volt ezt elmagyarázni neki – Az a dög már megint eltüntette az egyik kedvenc cipőmet. Azonnal mond meg neki, hogy az az enyém! – rikácsolta hisztérikusan.

- Először is, ő egy kutya – fordultam felé álmosan – Másodszor pedig nem hiszem, hogy megértené, ha elmagyaráznám neki, hogy az anyám kis híján szívinfarktust kapott, mert eltűnt a kedvenc cipője.

- Ne humorizálj itt nekem! – emelte fel a mutató ujját, azzal a szándékkal, hogy most jól megrémít.

Hozzá kell, hogy tegyem, már rég nem ijedek meg tőle. Sőt! Tulajdonképpen soha az életben nem féltem anyámtól, még csak nem is hallgattam rá. Amióta tar az Apaterror, azóta ő számomra nem több egy elveszett személynél, aki régen sokat jelentett nekem.

- Humorizálni – ízlelgettem a szót – Ki használ manapság ilyen szót? Egyáltalán honnan szedted? – néztem rá kérdőn. Értetlenkedve vette tudomásul, hogy nem válok a hasznára, eszem ágában sincs neki segíteni. Ezért inkább csak lemondóan legyintett, majd kiment a szobámból.

Fáradtan dőltem vissza az ágyba, korán reggel az ülőhelyzet is igen megterhelőnek bizonyult. Szerettem volna elmélyülten gondolkozni az életemről, a tegnap törtétekről, vagy csak úgy általánosságban az életről, de persze esélyem sem volt rá. A konyhából hangos ugatás és jajveszékelés hallatszott fel.

- Ez nem igaz! - morogtam, majd lesiettem a konyhába. Mintha csak a második világháborúba csöppentem volna. Anya egy fakanállal hadonászott és a sarok felé mutogatott. Körülötte megannyi üvegszilánk és kifolyt víz. A konyha legtávolabbi sarkában pedig ott volt Wes, szájában egy jókora combit tartva. Ha jól láttam akkor disznó hús volt. Bár nem értek ezekhez a dolgokhoz, a lényeg, hogy az ebédünket fújta meg.

- Hát te meg mit csinálsz? - guggoltam le elé és még egy mosolyt is sikerült felvarázsolnom az arcomra. Sikerült elfogadható ábrázatot kölcsönöznöm az amúgy nyúzott fejemnek - Megeszed az ebédem? Az enyémet! - hüledeztem. Wes tágra nyílt szemekkel figyelt engem, minden egyes kis mozgásra felkapta a fejét és gyanakodva méregetett. Próbáltam úgy közeledni felé, hogy ne legyen feltűnő, esetleg gyanús, de ez a jószág éberebb, mint bárki más a világon.
- Maradj már egy kicsit nyugton! - csattantam fel, majd a kutyára vetettem magam. Pech, hogy Wes gyorsabb volt, így a hideg csempét ölelgettem - Te kis...! - morogtam, majd utána eredtem. Ő ugatva rohant előttem, jól szórakozva a szerencsétlenségemen, én pedig lihegve az oldalamat fájlalva szaladtam utána. Szaladtam?! Hát azért az elég erős túlzás volt. Inkább neveztem volna vonaglásnak, de a rohanás, szaladás esetleg futás sokkal jobban hangzott. Vagy nem?
A lényeg, hogy én az ebédem után futottam, Wes meg előlem szaladt, szájában az ebédemmel. Körbe-körbe rohangáltunk a konyhában, míg anya meg nem elégelte. A fejét kapkodta egy ideig utánunk, majd miután kellő képen elszédült, rám förmedt:
- Terra azonnal állj meg! - kiáltotta, de látva, hogy meg sem hallottam vagy csak szimplán nem érdekelt, újra rám szólt - Terra komolyan mondom, ha most nem állsz meg, büntetést fogsz kapni!
- Nhem teh-he-them... - lihegtem kifáradva, majd téve egy száznyolcvan fokos fordulatot, szembe kerültem a kutyával - Most megvagy! - kiáltottam diadalittasan, de természetesen Wes újra felültetett. A lábaim között szaladt át, majd egyenesen kiugrott a kertbe. Kifáradva, leizzadva, de legfőképpen csalódottan álltam meg anya mellett.
- Majd rendelünk valamit - vontam vállat, lerendezve az ebéd dolgot, majd a kertbe mentem, azzal a szándékkal, hogy olvasni fogok. Szombat lévén a legtöbb diák bulizni, randalírozni és piálni ment, ezzel a mondattal: Piáljuuunk, csajozzuuunk, bulizzuuun!!. Lehet, hogy ez a normális, de én sosem tartoztam a normális rétegbe, de nem is tartottam magam annak. Mindig is én voltam a suli különc lánya azzal a bizonyos virágos mappával. Hát igen. Minden fiatal vágya, hogy menő becenevet szerezzen az évek során, de nem tudom elképzelni, hogy a virág mappás lány mennyire lehet menő becenév. Nem is igazán foglalkoztam ezzel, én teljes mértékben megvoltam a saját kis világomban, a kuckómban, ami jelen esetben a természetet jelentette.
Felcuccolva indultam a kert felé, kezemben egy pohár limonádét, sós perecet, pokrócot és a kedvenc könyvemet tartva. Úgy terveztem, hogy a délelőtt nagy részét heverészve egy könyvet olvasva töltöttem volna el, de anya szeret mindent áttervezni, így nekem is meghiúsult a tervem.
- Terra a kertbe tartasz? - szólt ki anya a mosókonyhából. Megtorpantam és mérlegeltem a helyzetemet. Ha most nemet mondok, akkor békésen tudok olvasni, viszont egy idő után lebuktam volna, ha viszont igent, akkor biztos, hogy rám sóz valami házimunkát, de utána talán békén hagyott volna.
- Igen - igen, mondtam végül.
- Remek! - sietett elém - Akkor ha már úgyis oda mész, ezeket ki is teregethetnéd - nyomott a kezembe egy adag kimosott ruhát. Rezignáltan vonultam ki a kertbe, majd egyesével feldobáltam a vizes ruhákat a szárítóra. Wes körülöttem ugrált és próbálta nehezíteni a munkámat, de gyorsan végezni akartam vele, így minden egyes ruhadarabot elkaptam a csukódó állkapcsa elől.
- Bocs, de most nem érek rá veled kötélhúzósat játszani - néztem le rá - Vagyis inkább ruha húzósat játszani... - töprengtem.
- Látom még mindig a társaságodat élvezheti ez a mocsok - nevetett fel valaki mögöttem.
- Jézus! - rezzentem össze - Neked muszáj mindig megijesztened?
- Olyan vicces nézni a rémült arcodat - vigyorgott - Szerintem megtartom ezt a jó szokásomat.
- Örülök - dünnyögtem kelletlenül.
- Csak nem rosszkor jöttem? - húzta fel jobb szemöldökét.
-Haj! - sóhajtottam - Nincs semmi, csak mégis. Olyan mintha mindenki ellenem esküdött volna - rogytam le a hintaágyba.
- Hát ez elég érdekes! - bólintott - De engem egy cseppet sem érdekel. Meglepetten néztem rá, nem tudtam hova tenni a hirtelen hangulatváltását.
- Ööö... oké. Azt hittem, hogy érdekel, de akkor mindegy - vontam vállat - Ne is figyelj rám!
- Most megsértődtél? - nevetett fel hitetlenkedve.
- Nem! - vágtam rá sértetten - Egyáltalán meg minek jöttél?
De most komolyan? Minek jött ide? Mert ha azt hitte, hogy csak úgy beállít hozzánk, beolt és még kérdőre is von, akkor nagyon el van tévedve! Lehet, hogy türelmes és elnéző vagyok, de ez már nekem is sok volt. Mert hát ezért ez elég durva volt!
- Nem is tudtam, hogy Charlestonban ilyen udvariasak az emberek - utalt a bunkó kérdésemre.
- Figyelj Aira! - sóhajtottam - Nem tudom, és tudod mit! Nem is érdekel, hogy miért vagy itt, de most jobb ha mész - mutattam a kapu felé. Felvont szemöldökkel nézett rám, meglepte a higgadt viselkedésem, azt hiszem arra számított, hogy kiabálva küldöm el melegebb éghajlatra.
- Oké - tette fel a kezét, amolyan "megadtam magam" stílusban - De ez még jól fog jönni! - rántotta le két pólómat a szárítóról. Elképedve néztem rá. Tulajdon képen pont most lopott a szeme előtt. És a pólóimat!
- Már elnézést - tettem csípőre a kezem - De az-az én pólóm! - hüledeztem.
- Volt. Most találtam, tehát az enyém - húzta gúnyos vigyorra a száját Aira.
- Mit akarsz? - sziszegtem.
- Ezt a két pólót? - kérdezett vissza értetlenkedve. Legyintve ráhagytam, majd összehúzott szemmel vizslattam. Semmit nem tudtam leolvasna az arcáról, pechemre kiváló pókerjátékos volt.
Szerencsémre vagy balszerencsémre, de anya sietve közeledett felém. Aira egy pillanatra oda nézett, de nem szakította meg a szemkontaktust. Amint mellém lépett anya, egy halvány mosoly suhant át az arcomon, de szerintem egyikőjük se vette észre.
- Ez meg ki? - bökött anya Aira felé nem túl kedvesen.
- Fogalmam sincs, de el akarta lopni a pólómat - ráztam a fejem "ártatlanul".
- Hogy mi?! - kerekedett el anya szeme és ha jól hallottam akkor két oktávval feljebb szökött a hangja. Csípőre tette a kezét és egy kicsit megdőlt előre, ezzel felvéve a "rettegett" pózt. Én is kérdőn vizslattam Airát, akinek a normális arcszíne kezdett átváltani valami egészen különös árnyalatba.
- Na, szóval ki vagy és mit akarsz? - adtam meg a kegyelemdöfést a lefagyott lánynak - És már ne is haragudj, de add vissza a pólóm! - rántottam ki a kezei közül. Esetlenül ejtette kezeit maga mellé. Ha úgy döntött, hogy bunkózik velem, akkor én sem hagyhattam magam. Ha harc, hát legyen harc! Vagy mi...
- Ez engem is érdekelne - szórt szikrákat anyu szeme. Értetlenkedve kapkodta a fejét köztünk, majd azt hiszem, mérlegelte a helyzetét.
- Elmentek ti a fenébe! - sziszegte végül idegesen, majd sarkon fordult és elviharzott. Anya eltátotta a száját és elképedve figyelte a feldúlt punk királynőt (ő nevezte így el), én egyszerűen csak nevetségesnek gondoltam az egészet. Végül egész jót szórakoztam ezen a pár percen, bár be kell, hogy valljam nagyon meglepődtem Airán. A szobámban feküdve is éppen ezen gondolkodtam. A plafont bámulva agyaltam Aira viselkedésén. Sehogy sem fért a fejembe, hogy tegnap még tök jól elbeszélgettünk, sőt! Még nevettünk is, ma viszont olyan fura volt.  A bunkó viselkedése mellett még lopni is akart, amit már sehova nem tudtam tenni. Ingerülten nyomtam a fejem a párnába, azzal a céllal, hogy esetleg megfulladok. Lehet, hogy jobban jártam volna, ha most leltem volna halálomat itt az ágyamban, de már ott se volt nyugtom. Apa magából kikelve rontott be a szobámba, kis híján rám rúgva az ajtót. Szemei kiguvadtak, szája habzott és a homlokán egy ér kidülledve lüktetett... Na jó! Csak én képzeltem el így őt, de persze egyáltalán nem így nézett ki. Egyszerűen csak eszeveszettül kiabált és engem keresett.
- Te mégis mit képzelsz magadról? - dühöngött - Egy huligánnal? Képes vagy összeállni egy huligánnal, csak hogy engem bosszants vele? Tudtam, hogy nem teljesen vagy százas, de azért ezt nem gondoltam volna rólad - csóválta a fejét rosszallóan.
Na azért álljon már meg a menet! Mi az, hogy összeálltam? Egyáltalán kivel? Összeállni nem mondjuk egy fiúval kéne? Na mind egy! A másik, hogy eszem ágában sem volt apát bosszantani, bár ha jobban belegondolok lett volna okom rá, de nem volt szándékos. Airáról meg ne is beszéljünk egy életre elegem volt belőle!
- Nem álltam össze senkivel és nem állt szándékomban téged felidegesíteni - kezdtem nyugodtan - Az a lány meg már úgy is elment, és soha többet nem akarom látni, szóval megnyugodhatsz, a lányod nem állt össze semmilyen huligánnal - mondtam gúnyosan.
- Elég volt! - kiáltotta el magát - Én befejeztem. Leveszem rólad a kezem, mától azt csinálsz amit akarsz. Nyugodj meg, ezentúl nem érdekelnek a szörnyen gyerekes ügyeid, felőlem még börtönbe is kerülhetsz - mondta kimérten - Belefáradtam abba, hogy próbállak nevelni, de egyszerűen nem hallgatsz meg. Torkig vagyok a szaros barátaiddal, a tanulmányaiddal, de leginkább a viselkedéseddel. Mától nem vagy a lányom! - mondta ki a halálos ítéletet, velem meg egyszeriben megfordult a világ. A térdem megremegett, majd az ágy támlájába kapaszkodva a földre rogytam. Üveges tekintetem a távolba révedt, egy hang sem jött ki az ajkaimon. Akkor gombóc mardosta a torkomat, hogy kis híján megfulladtam. Azt hiszem egy kisebb sokkot kaptam.
- És tudod mi a legjobb az egészben? - nevetett fel gúnyosan - Hogy soha többet nem kell néznem a besavanyodott fejedet. Mától kezdve nem lakhatsz itt velünk. Nekem teljesen mindegy, hogy mit kezdesz magaddal, de itt nem látunk szívesen... - húzta győztes mosolyra a száját, majd hátat fordítva nekem, kiment a szobámból. A volt szobámból. De ezzel együtt az életemből is végleg kivonta magát.
- George ezt nem teheted - hallottam meg anya kétségbeesett hangját, valahonnan a távolból - Terra a mi lányunk... Nem dobhatjuk csak így ki! - sírta el magát.
- Dehogy is nem! Éppen most tettem meg - vágta rá ellentmondást nem tűrő hangnemben.
- De hiszen semmi rosszat nem tett - sipákolta anya - Azt mondta, hogy nem ismerte azt a lányt...
- Még hogy nem ismerte! - horkantotta apa - Az őrsön is vele beszélgetett. Nagyon is jól tudta, hogy ki az és mit követett el, mégis összebarátkoztak.
Anya erre nem tudott mit reagálni, őt is sokkolta a hír, miszerint hazudtam neki és összebarátkoztam egy börtöntöltelékkel. Már így is meg volt a baj, nem akartam, hogy még anya is belekeveredjen, ezért közbeszóltam.
- Hagyd anya - szólaltam meg cérnavékony hangon, ami még engem is meglepett - Inkább elmegyek, mindenkinek jobb lesz ez így.
Kijelentésemre anya újra elsírta magát és leült, mielőtt még itt helyben elájult volna. Egy utolsó pillantást vetettem a feldühödött férfira, akit régen apámnak szólítottam, majd elindultam fel a szobámba, hogy a legfontosabb dolgaimat még el tudjam pakolni. Hátha apára újra rájött volna az öt perc és meg sem várva, hogy bepakoljak, kidobálja a ruháimat az ablakon. Simán kinéztem volna belőle. Már a lépcső felénél tartottam, mikor Mark is hazaért.
Még csak ez hiányzott!
Megtorpant a bejárati ajtóban és értetlenkedve kapkodta a fejét a még mindig sírdogáló anyám, a vörös fejű apám és a csalódott tekintetű húga (vagyis én) között. Pár percig csak álltunk és vártuk, hogy valaki szólaljon már meg, de látva, hogy nincs kedvünk beszámolni a tíz perce történtekről, inkább ő törte meg a csendet.
- Itt meg mi történt? - kérdezte sürgetve.
- Útonállókkal barátkozik...
- Apád elküldte otthonról...
- Elköltözöm - vágtuk rá egyszerre. Mark először hitetlenül felnevetett, de láthatta rajtunk, hogy nem viccelünk, ezért komolyan meredt rám.
- Terra mégis mi a francot csináltál? - förmedt rám.
- Jól van! Még olvass be nekem te is, mintha nem kaptam volna eleget... - fortyogtam magamban.
- Én nem akarlak kioktatni, csak nem vágom, hogy most mi van? - rázta a fejét - Mi az, hogy útonállókkal barátkozol és apa kirakott? És mégis hova akarnál költözni?
- Apa felfújta a dolgot - legyintettem, mire a háttérben apa felmorgott - És ha tudni szeretnéd, a kollégiumba megyek.
- De miért? Miért nem jó itt neked? - értetlenkedett továbbra is.
- Én már kinőttem ezt az egész életet. De ne félj! Nem hagylak itt téged, mindig meglátogatlak - simítottam meg a karját.
Tudtam, hogy mi fáj a legjobban Marknak. Hogy én is magára hagyom. Lena egyszer már megtette ugyan ezt, csak akkor én is át tudtam érezni Mark fájdalmát. Most viszont én is galád módon hátba támadtam és a legfájóbb pontot érintettem. Látva, hogy mennyire megviselte őt ez a hír, kedvem támadt volna kiszaladni a világból, és nem szembenézni vele, de nem tehettem ezt. Vele nem. Lehet, hogy sokan úgy gondolják rossz testvérek vagyunk, akik mindig és mindenen veszekednek, de persze ezeket csak a felszínes emberek látják így. Mi viszont tudjuk, hogy a mi kapcsolatunk igen különleges és egyedi. Olyan szinten ragaszkodunk a másikhoz, hogy az már szinte képtelenség. A látszat néha csal, a legtöbbször mindig, és olyat mutat ami egyáltalán nem valós. Elhiteti az emberekkel, hogy amit látnak az igaz, csakhogy ezáltal leszálljanak a témáról. De minden maszk mögött ott vannak a valódi érzések, gondolatok, amik csak arra várnak, hogy egyszer csak kitörhessenek a burokból, szabadjára engedve az érzelmeket.
Most is ez történt, egymás nyakába borulva, csupán az ölelés erejével tudattuk a másikkal, hogy minden rendben lesz és soha nem választhatnak el minket egymástól.
- Oké, most már rendben vagyok - tolt el magától Mark, visszazökkentve a jelenbe - Nézzük a jó oldalát! Legalább megkapom a szobádat - oltott be egy pillant alatt, megtörve a szép pillanatot.
- Barom - röhögtem fel a könnyeimmel küszködve, majd újra megöleltem őt. Utoljára.


Elintézve a papírmunkát, egy nagy sóhaj kíséretében léptem ki az igazgatónő irodájából. Egy részem megkönnyebbült, a másik fele viszont még Mindig Mark miatt aggódott. Tudtam, hogy jó helyen van, de mégsem volt. Lehet, hogy most ez először bonyolultan hangzik, de ez az igazság. Attól, hogy a szüleivel él (én már nem tudom így nevezni azt a két embert) még egyáltalán nincs biztonságban. Apa eddig anyát terrorizálta, de egy idő után megunta és engem kezdett el szekálni. De most mi lesz? Mivel én végérvényesen is kiléptem az életükből, engem már természetesen nem tud szekírozni. Így maradt neki Mark. Szegény...
Ilyen gondolatokkal sétáltam végig a kolesz folyosóján, magam után húzva a nagy bordó bőröndömet. Wes természetesen jött velem, bár nem volt könnyű meggyőzni Mrs. Garcia-t arról, hogy Wes igenis jó kutya, ami így teljesen nem igaz, de amiről ő nem tud az nem is fáj neki. Ugye?
- Gyere Wes, nemsokára megismerjük a szobatársunkat - mosolyogtam le rá.
- Nem is tudtam, hogy kutya suttogó vagy - szólalt meg valaki mögöttem.
- Mi? - pördültem meg a tengelyem körül - Benett te meg mit keresel itt? - csodálkoztam.
- Itt lakom - mutatott körbe - Vagyis a másik épületben - helyesbített.
- Ja, oké - tettem túl magam a híren, majd lenéztem Wes-re. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a folytonos morgását, amit valószínűleg Benett váltott ki belőle.
- Nem nagyon kedvel - húzta el a száját.
- Hagyjad - legyintettem - Mindenkivel ilyen. De ha nemgond akkor meg tudod mutatni, hogy hol van az A12-es szoba?
- Persze - vezetett előre - Tessék, a lakosztálya mi-lady! - nyitotta ki nekem az ajtót, mire én belátást nyertem a koleszos szobámra és a szobatársamra.
- Neeeee! - kiáltottam fel. Ennyi volt az összes amit ki tudtam nyögni.