6. rész

 Szijjasztok!:) Megérkezett a legújabb rész, ezúttal tőlem Lorától :DD Wáá, remélem tetszeni fog és sokkkkolni fog titeket :DD Muhaahahah, nem is húzom az időt, kellemes olvasást. ÉS ha már elolvastad, nagyon örülnénk, ha hagynál egy kis nyomot magad után :DD

 Azt mondják a tudás hatalom. Míg a nem tudás sebezhetővé tehet és azzá is tesz. A tudás fegyver, mellyel mások fölébe kerekedhetsz. A tudás egy pajzs mellyel megvédheted magad a csalódásoktól. A tudás hatalom, de az ellenkezője is igaz lehet. A nem tudás ijesztő lehet, de amit nem tudunk, az nem fáj. Ha nem tudsz, nem csalódsz, nem fáj annyira, mintha tudnád mi miért történt. Ha nem tudunk valamit, félhetünk, de a félelem hasznos is lehet. Mind félünk az ismeretlentől, és annak megismerése hajt minket előre.

Mind tudatlanok vagyunk, a sötétben tapogatózva, a tudást kutatva haladunk előre, a saját, számunkra kijelölt ösvényünkön. Mind tudatlanok vagyunk, kérdéseink vannak, reményeink álmaink. Hiszünk még a csodákban. Úgy véljük, ha a birtokunkba kerül némi tudás, válaszokat fogunk kapni a kérdéseinkre, melyek megválaszolására egy egész élet áll rendelkezésünkre.

Mind álmodozók vagyunk, akik csak ostoba, gyermeteg illúziókat hajkurásznak. Olyanok vagyunk, mint a pillangók, kiket kedvére sodor a vihar. De egyszer a Nap is kisüt, és az eső eláll. Minket, pedig lehet a megváltás földjére sodort a szél, a sors szele, arra a helyre, ahol abban az időben lennünk kell. A helyre, ahol talán válaszokat kapunk, csak lehet, előtte át kell adnunk magunkat a sodrásnak, hogy az a számunkra kijelölt ösvényen tartson és elvigyen a végcélunkhoz. Egy nap mind hazatérünk.

A nevem Kenna Walder és önmagamat keresem, mert eltévedtem ebben a hatalmas világban.  Válaszok után kutatok, a származásom okát keresem, az életutamat, melyről letértem. Tudni akarom, ki lehettem volna, és most ki vagyok. Tudni akarom, honnan jövök, hogy kiknek a gyermeke lehettem volna, ha elfogadnak. Megtalálni a szülőházamat, és az embereket, kik otthonommá tehették volna. Válaszokat keresek. Walder család.

- Jajj gyerünk már! - sóhajtottam, ahogy a képernyőn ismét megjelent a mai napon más sokadszorra a nincs találat szöveg.

Kenna Walder, 1996, próbálkoztam mással, de ismét csak az üres oldalt bámultam. Charleston, Walder, 1996, ismét semmi. Pedig a helyi újságokban mindig szoktak lenni feljegyzések a születésekről és halálozásokról. De itt rólam semmi. Pedig itt születtem a charleston-i kórházban. 1996 augusztus 8.án. De semmi. Mintha nem is léteznék. Nincsenek adatok, feljegyzések, semmi, mintha a felmenőim sem éltek volna itt. Vagy ami még rosszabb, mintha nem is lenne múltam. Csak ide csöppentem a távoli világűrből. Őrület.

Charleston, Walder, rövidítettem le két szóra legvégső elkeseredésemben, mikor a kereső semmit nem dobott ki. Már feladtam a reményt, hogy bármit is találok, de akkor a keresőmező alatt megjelent 1 találat. Először nem hittem a szememnek, de aztán kétkedve rányomtam és megnyitottam a cikket. Fintorogva olvastam el a címet.

A tűzvész 4 halálos áldozatot követelt

ez most komoly? Nekem nem holmi tűzvészek kellenek, hanem a családomról akarok megtudni valamit, olyan nagy kérés ez?? Csak azt szeretném tudni, kik voltak a szüleim, a felmenőim, az őseim, hol születtem, ki lehettem volna és miért nem lettem az, akinek lennem kellett volna. Választ kapni arra, hogy miért dobtak el azok, kiknek a legjobban szeretniük kellett volna.

A homlokomat ráncolva tekertem lejjebb az online, beszkennelt újságcikket a lap legaljára. Dátum: 1940. Semmit nem találok rólam, a szüleimről vagy bármiről, csak egy 1940es tűzvészt, aminek semmi köze hozzám? A szememmel gyorsan végigfutottam a szöveget. Csak valami zagyvaság volt arról, hogy valószínűleg a meghibásodott vezetékek okozhatták a tüzet. A lángok először a pincében csaptak fel, és onnan terjedtek tovább a házra. Mire a kezdetleges, akkori tűzoltók kiértek már az egész ház lángokban állt. Mire sikerült a tüzet eloltani, már csak a bent rekedtek megégett testeit hozták ki.

Aztán a szemem megakadt valamin, és a szívem egy hatalmasat dobbant. A charleston-i polgármester, Charles Walder a következőt nyilatkozta a tragédiáról;

„Ez egy szerencsétlen, tragikus baleset volt, és a balesetek sajnos elkerülhetetlenek. Én is házban tartózkodtam, amikor a lángok felcsaptak. Még időben kijutottam, de Ő már nem. Láttam a barátom halálát, és még most is fülemben zúg fájdalmas sikolya, ahogy a lángok megperzselték a bőrét, és elevenen felfalták. Szörnyű volt.”

A tragédiában elhunytak közül csupán a polgármester jegyesét azonosítottuk, a többi 3 áldozat kiléte egyelőre ismeretlen.

- Charles Walder - ejtettem ki a nevét mosolyogva.

Visszaléptem a keresőbe és már csak ezt írtam be; Charles Walder, 1940 keresés meglepő eredményt hozott, 0 találat. Homlokráncolva írtam be; Tűzvész, Charleston. Ismét semmi, de hiszen az előbb itt volt!

- Ne fáradozz, semmit nem fogsz találni! - szólalt meg mögöttem egy kissé unott, ám nagyon is szórakozott hang, mire hátrafordultam. - De szép próbálkozás.

Egy fiatal fiú ácsorgott mögöttem, a székem háttámlájára támaszkodva, nagyokat vigyorogva a szerencsétlenkedésemen. Annyira közel volt, hogy a szemében aranypettyeket láttam. A közelségétől elpirulva, inkább hátrébb húzódtam. Magas srác volt, nem túl izmos, de azért szálkás testalkatú, szőke kócos tincsei a megbabonázó acélkék szemeibe lógott, amik, most valahogy túlságosan is közel voltak, valamint egy nagy, fekete fényképezőgép lógott a nyakában. A fiú szinte belemászott az arcomba és a személyes terembe.

- Tessék? - nem értettem ez miről beszél.

- Dylan Mitchell, helyi oknyomozó riporter - mondta, mire én felvontam az egyik szemöldökömet. - Vagyis inkább csak egyszerű újságírótanonc.

- Kenna - válaszoltam elpirulva.

- Törölték a helyi nyilvántartásokat, mindenféle újságcikkeket és híreket az 1940es évekből, mint például azt a tűzesetet - magyarázott. - Meglepő, hogy egyáltalán tudsz a tűzről, manapság már csak alig pár ember tud róla, mivel törölték az akkori híreket.

- Hiszen az előbb olvastam, úgy tűnik, mégsem törölték a híreidet.

- Nézd! - kapta ki a kezemből az egeret és a billentyűzetet és lelkesen nyomkodni és kattintgatni kezdett. - 1938tól egészen 1942ig töröltek mindent a helyi hírekből. – hozta be a lapokat és tényleg minden hiányzott abból a 6 évből.

- De hiszen én az előbb olvastam, tényleg! - bizonygattam.

- Biztosan valami hiba lehetett a rendszerükben - válaszolta. - De miért érdekel ez a téma? Talán valami újságíró vagy, aki a helyi rejtély végére akar járni?

- Milyen rejtély? - kérdeztem.

- Ennek a városnak van egy pár, hirtelen eltűnt személyek, akikről soha többé nem hallani, titkolózó emberek, véletlennek tűnő tragikus balesetek, amire aztán valami nevetséges okot fognak és kitörlik a nyilvántartásokat - suttogta. - Ha meg akarod oldani, én szívesen segítek a nyomozásban, egy ideje már próbálom megoldani ezt az ügyet.

- Nem, én nem újságíró vagyok, sem nyomozó, semmilyen rejtélyt nem akarok megoldani. Én csak úgy kutatok. - válaszoltam.

- Ez titokzatosan hangzik. De előre szólok, ebben a városban nehéz „csak úgy” információhoz jutni. Ha kérdezősködsz, az emberek ellenségesek lesznek, és rád csapják az ajtót. - figyelmeztetett. - De miért keresgélsz a tűzesetről híreket? - ült le velem szemben.

Ez a fiú teljesen idegen, miért mondanám el neki azt, amit a legjobban szeretnék tudni? De azt mondja újságíró és nyomoz ez után a rejtély után, amiben az egyik ősöm is benne volt. Talán tud segíteni. És valamilyen oknál fogva úgy érzem, bízhatok benne, ő tud nekem segíteni!

- Mit tudsz a Walder családról? - kérdeztem, leplezve az izgalmamat.

- Hát, a Walder család, már évszázadok óta köztiszteletben áll a charleston-i lakosok szemében, egyike az alapító családoknak, az elsők között telepedtek le itt és évszázadokon keresztül részt vettek a város fejlődésében, általában a Walder család feje töltötte be a polgármesteri címet - mesélte, a lány, pedig élvezettel hallgatta.

A legjobb döntés volt idejönni és keresgélni, és hagyni, hogy ez a kotnyeles újságírófiú beleszóljon a dolgaiba. Már most többet tudott meg tőle, mint az eddigi 16 éve alatt bármikor, bárhonnan.

- Még most is itt élnek? - kérdeztem, mire elkomorult.

- Miért érdekel ennyire a Walder család? - kérdezte gyanakodva.

- Tudod… van egy nagyon jó barátnőm… aki Charlestonban született, de a szülei árvaházba adták és most szeretné megtalálni őket. - kamuztam.

- Szóval azt állítod, hogy a barátnőd a Walder család leszármazottja? - vonta fel a szemöldökén, nem nagyon vette be ezt a szöveget. - Akkor miért nem ő jött ide felkutatni a rokonait?

- Ő nagyon félénk, igazából azt sem tudja, hogy itt vagyok, de tudom, mennyire szeretné megtudni kik is a szülei! És milyen legjobb barátnő lennék, ha nem tenném ezt meg érte? – folytattam a hazudozást, amivel talán sikerült meggyőznöm a fiút.

- Oké, hiszek neked. Mázlid van, hogy velem találkoztál, mert ebben a városban nincs más olyan, aki a részmunkaidőben a helyi újságnál dolgozik és lemenne visszakeresni neked a barátnőd múltját. - mosolygott. - Mi a neve?

- Jenny - vágtam rá. - Jenny Walder!

Ez volt az első név, ami az eszébe jutott. Egykori nevelőnője után, Ms. Jenny Johnson. Az árvaházban ő volt az egyetlen, aki tiszta szívből szerette azt a vörös kislányt és mindent megtett érte.  Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben.

- Oké, utánanézek! Az újságcég itt van nem messze, de eltarthat egy ideig, míg megtalálom az iratokat a raktárban - mondta, majd fölpattant. - Várj meg itt. És ha bárki kérdezi, engem nem láttál, nem is ismersz, és végképp nem tudod hová mentem, főleg nem az irattárba!

- Rendben - suttogtam, de még a fiú után szóltam. - És Dylan… köszönöm - mondtam, mire ő elmosolyodott, majd elsietett.

Egy nagyot ásítottam, majd odamentem a pulthoz és kértem magamnak egy erős kávét. Ez volt az első igazi napom a városban és hulla fáradt voltam. A beköltözésem estéje nem alakult túlságosan jól. Miután Nixie összekapott Terrával lenyugodott picit, utána viszont arról kezdett papolni mióta vannak együtt a pasijával, miket szoktak csinálni és részletesen kibeszélte a szexuális életét, amire én nem nagyon voltam kíváncsi. Majd az arcomba röhögött, amikor közöltem vele, hogy még semmilyen kapcsolatom nem volt és száz százalékosan szűz vagyok.

Fáradtan néztem ki az ablakon. Egy átlagos novemberi szombat reggelnek tűnt csupán. Kint zuhogott az eső és fáradhatatlanul ostromolta a szél a fák ágait. Még a Nap sem próbált előbújni a ködszerű, sötét fellegek mögül, melyek úgy özönlöttek akár egy megvadult szürke folyó, eltakarva a fényes napkorongot. Sosem szerettem az esőt, borongós és olyan magányosság költözik olyankor a szívembe. Nem érzem magam élőnek, csak egy bábnak, aki a Nap elfojtott fény után sóvárog, hogy ismét életre keljen. S amikor lemegy a nap, visszasüllyed a lélektelen sötét ürességbe. Tényleg igaz a mondás; a napfény éltet.

Valaki a vállamra tette a kezét, mire hirtelen ugrottam egyet. Dylan ilyen gyorsan visszaért? Lelkesen fordultam meg, s utána már csalódottan csak az illető bocsánatkéréseit hallottam, ahogy szabadkozik, amiért nem hitte, hogy megijeszt. Oliver állt mögöttem, hajából csöpögött a víz, és a sötét esőkabátjából is ömlött a csapadék.

-Bocsi, én nem akartalak megijeszteni… - lihegte fáradtan. Úgy nézett ki, mint aki most futotta le éppen a maratont egy tomboló felhőszakadás közepette.

- Nem, nem ijesztettél meg, csak megleptél… másra számítottam! - habogtam, majd egy nagyot kortyoltam a kezemben tartott forró folyadékból és élveztem, ahogy a meleg kávé lecsorog a nyelőcsövemen és átmelegíti az egész testem.

- Csak bocsánatot szeretnék kérni a tegnapiért - szabadkozott és helyette én pirultam bele a szituációba. - Nem kellett volna olyan helyzetbe hoznunk téged, vagy magunkat. És ha tudtam volna, hogy Nixie szobatársa vagy, eszembe sem jutott volna belemenni, hogy felmegyek hozzá.

- Figyelj, nem nagy ügy, tényleg. Nem a te hibád, ez csak egy kellemetlen kis félreértés volt - próbáltam, gyorsan áthaladni a téma fölött, mert kezdett számomra kínossá válni.

- Ami elkerülhető lett volna, ha Nixie szól arról, hogy kapott egy szobatársat. - mérgelődött. - Tényleg sajnálom, és ha lesz egyáltalán legközelebb ilyesmi, akkor becsszó máshova megyünk, bár nem hiszem, hogy lesz.

- Miért? Szakítottatok vagy mi? - kérdeztem, de azonnal meg is bántam. - De ez persze nem rám tartozik, ez a kettőtök dolga.

- Igazság szerint már tegnap, de Nixie még próbálkozott helyrehozni…Csak egy kis búcsúajándékot akart… - fogalmazott diszkréten, bár még én is értettem belőle mindent, főleg, hogy láttam mi akart lenni az az ajándék, mikor egy szál törülközőben rájuk nyitottam, és láttam az ágyon összefonódó testüket, amit nem takart más csak a lepedő. - Nixie egy önző nőszemély, és én képtelen vagyok tovább elviselni. Vonzódom hozzá, talán szeretem is, de már nem megy.

Tudom, hogy Oli csak egy ártatlan áldozata volt ennek az egésznek. Beleesett Nixie csapdájába, ahogy már előtte jópáran. Nixie figyelmeztetett szóban, hogy maradjak távol attól, ami az övé. Ez csak a végső figyelmeztetés volt, hogy lássam, Oli az övé és kerüljem el őt, vagy megbánhatom. Miután a zavarban lévő fiú egy szál alsónadrágban, a kezeiben szorongatva a többi ruháját, szó szerint elmenekült a leánykollégiumból Nixie alaposan kioktatott. Közölte velem, hogy keressek magamnak mást, mert ő az övé, ne bámuljam, ne kövessem, és ne merjek a közelébe menni se. És ha még egyszer közéjük merek állni, apró darabokra szaggat, és beledobja a darabkáimat az iskolai szemetesbe. Nem mintha akarnék Olitól bármit is, egy olyan fiútól, akinek barátnője van, főleg ilyen barátnője. De ha betartom a szabályait, távol maradok Olitól, nem avatkozom bele a kapcsolataiba, és nem adom ki a titkait senkinek, akkor lehetünk barátnők. De nem vagyok benne biztos, hogy a barátnője akarok lenni.

A levegő egy pillanat alatt, mintha megfagyott volna. A dermesztő hideg egy pillanat alatt behálózott mindent, keresztülfutott a kávézó falain, felfutott a plafonra, megdermesztette a lámpák fényét és összpontosulva körülöttem gyülemlett fel. Mintha körbe akart volna zárni, vagy elzárni valamitől, elvágva az utamat. Akaratlanul is tudtam, hogy egy platinaszőke hajú lány, tengerkék szemei szegeződtek a hátamba. Nixie Devine megjelent…és én éppen a pasijával beszélgettem.

- Öhmm, hát akkor nincs harag, de tényleg! - pattantam föl és olyan hangerőn beszéltem, hogy a lány meghallja, hogy csak bocsánatot kért, amiatt beszéltünk. - De izé, nekem most, mennem kell, igen most. - hátráltam el. - Ha találkoznál Nixivel, mondd meg neki, hogy kerestem őt! Köszi, szia! - majd megfordultam, és ő pontosan ott állt velem szemben.

Úgy magasodott fölém, akár a halál jéghideg istennője. A pillantásától szinte megfagyott az ereimben a vér. A haja megannyi kígyóként tekerőzött a feje tetején, pedig nem is fújt be a szél a kis kávézóba. Hófehér arca, akár egy márványszobor, gyönyörű, mégis ijesztő, akár egy dermedt angyal. Rideg és halálos.

-Miért is kerestél? - szólalt meg, tettetett barátságos hanggal, ám tisztán kivehető volt benne az él, amely egy pengére hasonlított és tisztán éreztem, hogy a nyakamon akarná tesztelni az élességét.

- Ó, szia, észre sem vettelek, hogy itt vagy. Én csak aggódtam miattad, mert reggel nem voltál a szobánkban! És meg szerettem volna kérdezni tőled valamit, de már nem tudom mi volt az, de nem is volt annyira fontos. - habogtam, majd megéreztem valaki testének melegét a hátam mögött, és valahogy biztos voltam benne, hogy Oli áll mögöttem és a fejem fölött farkasszemet néznek.

-Oli! Drágám, hát te mit csinálsz itt? Edzésen kellene lenned! - játszotta meg a felhőtlen kapcsolatban élő barátnő szerepét.

- Ott is vagyok - válaszolta. - Csak tudod esőben nem a legjobb ötlet futni, tudom, te ehhez nem értesz, de biztosan nem akarhatod, hogy megfázzak vagy valami! - mondta szúrósan, és én közben éreztem, hogy a tekintetek céltáblájává váltam.

- Nem, persze, hogy nem - vigyorgott a tökéletesen fehér, vakító fogaival.

- Öhmm, izé, én most megyek - surrantam ki közülük, mikor megláttam a felmentő sereget Dylan személyében.

- Te ezekkel haverkodsz? Oliver Hendrix és a lökött tyúk barátnője? Pedig szimpatikusnak tűntél - kezdte, mikor odasiettem hozzá.

- Dehogyis! Te ezt feltételezed rólam? - játszottam meg a sértettet. - Rosszabb! A csaj a szobatársam! - fintorogtam. - Na, de ki vele! Mit találtál?

- Hát nem sokat. Itt semmilyen Jenny Walder nem született, viszont felkutattam a Walder család aktáját és találtam valami mást. - mondta, mire a gyomrom görcsbe rándult, hogy most fogok lebukni.

- Meg tudod mondani, hol találom a barátnőm rokonait?! - tereltem a témát.

- Igen, de előtte, tudnod kell, hogy… - de a szavába vágtam.

- Helyes! Vigyél oda! - mondtam, és már vágtattam is ki a kávézóból, Dylan pedig kénytelen volt követni.

Most megtudom az igazat. Szembenézek az emberekkel, akik eldobtak, és azon a hideg éjszakán otthagytak az utcán, egyedül, védtelenül. A szemükbe nézek és meg fogom látni benne a bűnbánatot és a fájdalmat. Be fogják vallani, hogy annyi éven át kerestek, és vissza akartak kapni. Majd egymás nyakába borulunk, és egy család leszünk. Meglátom a szüleim arcát, megismerem a nagymamámat, aki finom sütit fog sütni nekem, egy csalás része leszek, aki többé nem fog lemondani rólam. Többé nem hagyom el az otthonomat és az otthonom sem engem. Ma hazatérek.

Nem számított, hogy kint szakadt az eső, mi kirohantunk a tomboló felhőszakadás közepébe. Nem tudtam merre, csak arra rohantam, amerre Dylan húzott. Aztán már csak arra eszméltem, hogy a kezembe nyomott valami nagy fekete kerek cuccot, amit aztán a fejemre húzott. Pár pillanat múlva tudatosul bennem, hogy az egy bukósisak volt, de akkor már késő volt visszakozni, mivel már a sötét motoron ültem görcsösen kapaszkodva a fiúba, aki természetesen, hogy fitogtassa a férfiasságát a leggyorsabb sebességgel hajtott.

-Figyelj, mielőtt odaérünk, valamit tudnod kellene… - szólt hátra süvítő széllel és zuhogó esővel kísérve.

- Nem számít! Bármi is az ráér! - üvöltöttem bele a tomboló viharba.

De tévedtem… Nem ért rá… Tudnom kellett volna róla, mert így csak egy nagyot koppantam a saras betonon, ahogy magamtól tudatosult bennem. Várnom kellett volna még. Legalább egy pár évet, hogy fel tudjak készülni. De én annyira makacs vagyok, és türelmetlen… tudni akartam az igazat én ostoba. És minden egyszerre borult rám, mikor Dylan megállította a járművet, én pedig az eget áldva leugrottam a motorról.

A vihar úgy tűnt csendesedni kezd, vagy talán csak egy kicsit elvonult és következett az a bizonyos vihar előtti csend, mielőtt újult erővel visszatért a robaj, hogy mindent elpusztítson? Talán, de engem az sem zavart volna, ha a vihar letépi a végtagjaimat, akkor is találkozom a szüleimmel.

Egy kietlen mezőn álltunk, vagyis majdnem mezőn. Volt egy aszfaltút, és mellette egy bekerített hatalmas terület, hatalmas fákkal és zöldellő bokrokkal körülvéve, melyek leveleiről nyugalmat ébresztve rettegő testemben, halkan csöpögtek az esőcseppek. Egy vörös rózsákkal tarkított borostyán lugas alatt álltunk, én pedig rettegve néztem fel, mert úgy éreztem talán mégiscsak meg kellett volna hallgatnom a fiú mondandóját. Talán akkor nem is jöttem volna ide. És aztán megéreztem a szagot. Azt a nyomasztó, dohos, rothadásszagot, amely fullasztóan, de mindvégig ott terjengett, de csak most kúszott bele az orromba.

Kétségbeesetten a fiúra emeltem tekintetem, amikor tudatosult bennem hol is vagyunk. Görcsbe rándult a gyomrom és ökölbe szorult a kezem. Annyi éven át nem értettem miért hagytak el, és miért nem kerestek. Annyi éven át tudatlanságban éltem. Hát, tessék, most itt vannak a válaszaim.

- Ugye nem? - néztem rá, könnybe lábadt szemekkel.

Dylan keserűen bólintott és a vállam felett a tekintete megállapodott valamin. Én is odafordultam. Egy kereszt állt ott, egy hófehér márványsírkő fölött. Nem ismertem a szüleimet, nem tudtam soha a nevüket sem, mégis teljesen biztos voltam benne, hogy a szüleim fekszenek ott eltemetve. És én, aki ez idáig gyűlölettel gondoltam rájuk, kik szánt szándékkal hagyták el gyermeküket, most meglágyult a szívem. És bár nem ismertem őket, a szívem szakadt meg elvesztésük miatt.

- Hogyan? - nyögtem ki.

- Ezt majd később megbeszéljük, oké? – bólintottam, most más fontosabb volt.

Ahogy közelebb értem tudatosult bennem, hogy igazam volt, mikor megpillantottam a neveket:

Victor Walder

1972-1996

Amanda Walder

                                                                      1976-1996

Senki se bánja, siratja, áldja sokáig lényed üres helyét.

- Halottak… - suttogtam elhaló hangon. - Mindvégig halottak voltak.

- De büszkék rád. Mindig vigyáztak rád odafentről! - ért mellém Dylan és a kezembe csúsztatott egy szál fehér rózsát.

- Te tudtad? - néztem rá könnyes szemeimmel.

- Amint megláttalak, már akkor tudtam, hogy nincs semmilyen barátnő, csak egy kétségbeesett elveszett kislány, akinek szüksége van a segítségre. - suttogta. - De ezt majd megbeszéljük. Most gyászoljuk meg őket!

- De hiszen nem is ismertem őket… És már 16 éve halottak…

- Az nem számít! A szívedben mindig ott voltak, és fentről vigyáztak rád! - bizonygatta. - Csak emlékezz meg róluk! Ennyit megérdemelnek. Nem igaz, Kenna Walder?

- De igen – mosolyodtam el keserűen, majd a hófehér rózsát a sírjukra helyeztem.

Hiába nem ismertem őket, hiába nem tudtam kik voltak ők, milyenek voltak. Hiába nem láttam őket soha. Ők voltak a szüleim, és örökké a szívembe zárom őket. Talán jobb lett volna, ha soha nem jövök ide, akkor legalább abban a hitben éltem volna, hogy valahol messze élnek és boldogok. Talán nem tudtam volna, ki vagyok, honnan jövök, de legalább éltek volna, és ez a legfontosabb.

Az emberek azt mondják; a tudás hatalom. Míg a nem tudás sebezhetővé tesz. A tudás fegyver, mellyel mások fölébe kerekedhetsz. A tudás egy pajzs mellyel megvédheted magad a csalódásoktól. A tudás hatalom, de az ellenkezője is igaz. A tudatlanság ijesztő, kétségek közt hagy, de amit nem tudunk, az nem is fájhat. Ha nem tudunk valamit, félhetünk, de a félelem hasznos. Ugyanis az ismeretlen megismerése hajt minket előre. Az tart életben.
Csak álltam ott a sírjuk fölött, némán, könnyezve. Megtörve és megmentve. Sírtam az életért melyet elvesztettem, s titkon reméltem, hogy visszakapom. Sírtam az otthonért, melynek megtalálása vágyával tértem vissza. Sírtam a szüleimért, kiket mindeddig félreismertem. Sírtam az elképzelt álomvilágom miatt, mely most végleg összeomlott. És már csak a remény maradt, hogy egy nap, valamikor a távoli jövőben újra együtt leszünk…


Fúúú...na sokkolt? sokkolt? ugye sokkolt? Áww remélem sokkolt :DD Komiknak örülnénk, de már annak is, ha egyáltalán valaki elolvassa :DD
Cup-cup♥Fanni és Lora♥

Ui: Ugye milyen cukorfalat az a srác?? Én szerelmes vagyok!!! áww