5. rész

Sziasztok!:)

Először egy bocsánat kéréssel tartozom Nektek (én Fanni, mielőtt még Lorára haragudnátok), amiért két nap késéssel hoztam meg nektek a részt. Tudom nincs rá mentség, csak egy kicsit kimen a fejemből, meg nem is voltam otthon a hétvégén.

De nem ez a lényeg!:)

Most itt vagyunk és meghoztam a kövi részt. Reméljük, hogy tetszik és kapunk pár komit...mindegyiknek nagyon örülünk, írjatok bátran!;)

Jó olvasást és szép napot nektek!

Üdv,

Fanni & Lora

Elveszítem a tájékozódási képességem. Körbefog a piszkos-dühös ég.  És annyi a zaj, és akármilyen gyorsan és akármilyen messzire futok is, nem csendesül. Föld és fűcsomók emelkednek fel és fognak veszett táncba, mintha megigézték volna őket. Nem tudom, mennyi idő telik el, de meghallom, hogy elordítják a nevemet, előbb csak egyszer, aztán még számtalanszor – akárha puskalövések lennének…

Sóhajtva csuktam be a könyvet, majd kinyújtóztatva a végtagjaimat, lekászálódtam a hintaágyról. A kocsi kettőt dudálva jelezte, hogy a szüleim megérkeztek. Teljesen belemerültem az olvasásba, fel sem tűnt, hogy már rég elmúlt hat óra.

Ideje volt csatlakoznom a család többi tagjához.

Kelletlenül ugyan, de a negyedik felszólításra válaszoltam, még mielőtt az apám dührohamot kapva ki nem ront a kertbe. Semmi kedvem nem volt egy újabb vég elláthatatlan vitához, így inkább engedelmeskedtem neki és észrevétlenül besomfordáltam a konyhába.

- Sziasztok – ültem fel a konyhapultra. Anya csak egy rosszalló pillantást küldött felém, jelezve, hogy azonnal szálljak le a bútorról. A szemeimet forgatva ugrottam le onnan, majd felkapva egy még gőzölgő zacskót tele pék sütivel, a szobámba indultam.

- Álljon csak meg a menet! – förmedt rám apa – Mégis hova indultál?

- A szobámba? – kérdeztem értetlenkedve. Nem hinném, hogy olyan bonyolult lett volna kitalálni, de látva apám vöröslő fejét, inkább nem kérdőjeleztem meg a tudását.

- Velem te ne feleselj! – mennydörögte – Nemrég beszéltem az igazgatónővel és hallatlan dolgokat mondott el rólad – kezdte. Én csak behúzott nyakkal ültem az asztal túlsó végében, a lehető legtávolabb tőle. Készen álltam az esetleges menekülésre, ha apa úgy gondolta, hogy hozzám vágna valamit. Mondjuk egy almát… vagy egy konyhakést, ami elég közel volt hozzá. Segítségkérőn anyára néztem, de persze nem vette a lapot, inkább meghunyászkodva tett-vett apa körül.

Remek!

Anya az egyetlen női tag rajtam kívül a családban, de persze apának őt volt a legegyszerűbb elnyomnia. Ha úgy tartja kedve jól szétszívatja, majd a következő pillanatban vele végezteti el a házimunkát, sőt! Még az ő adminisztrációit is anyának kell elvégeznie. Hálátlan egy életforma.
- Mégis mit tettem, ami szeretett igazgatónőmnél kicsapta a biztosítékot? - értetlenkedtem.
- Mégis hogyan merészeled?! - sziszegte idegesen - Nem elég, hogy lógsz a suliból és huligánokkal bandázol, de még feleselsz is nekem! - fröcsögte magából kikelve. Kikerekedett szemmel néztem az apának egyáltalán nem mondható férfira. Vettem egy mély levegőt majd hagytam hogy az érzelmeim irányítsanak.
Konkréten leüvöltötten a fejét.
- Már elnézést! De mi az hogy huligánok?! - tettem csípőre a kezem - Ők a barátaim és kikérem magamnak, hogy sértegetni merted őket! És még hogy én feleselek? Már ne is haragudj, de hogy tudnék erre másképp reagálni? Te hangoztatod éjt nappallá téve, hogy mennyire fontos a jó képzettség és a tanulás... Hát te még sem tanulhattál eleget, ha nem tudok mit kezdeni a megnyilvánulásaiddal, csak lereagálni őket - oltottam be egy pillanat alatt. Anya csak lesütötte a szemét és lelkiekben felkészült a hatalmas vitára. Én csak gúnyos mosolyra húztam a számat és vártam. Vártam, hogy jól kiadhassam magamból a tizenhét évnyi felgyülemlett düht és haragot. Nem volt könnyű visszafognom magam, de meg kellett adni a tiszteletet az idősebb felé. Így hát vártam, hogy elkezdje a végbeláthatatlan vitát.
- Te kis... - sziszegte vöröslő fejjel, majd lenyelte amit először akart a fejemhez vágni - Most azonnal felmész a szobádba, átöltözöl, mert ez a ruha borzalmas... - nézett végig rajtam fintorogva - ...majd eljössz velem az őrsre. Majd én megmutatom neked, hogy mi az igazi hívatás! - vigyorodott el gúnyosan. Azt hitte, hogy ő nyert. Úgy tudja, hogy utálok bejárni a rendőrségre, de persze csak azért hitettem ezt el vele, hogyha büntetésre kerül a sor, akkor oda vigyen be. Szerinte ez elég kemény büntetés a számomra. Hát ő tudja!
Tettetett idegességgel trappoltam fel az emeletre, de a vigyort, ami az arcomat tarkította, természetesen nem látták. Vagyis apa és anya nem látta. A lépcső tetején ugyanis a bátyám összehúzott szemekkel fürkészett, kezét csípőre tette.
- Mi van?! - mordultam rá nem túl barátságosan.
- Semmi, semmi - legyintett szórakozottan - Csak tudni akartam, hogy minek örül ennyire az én drága húgom. Felvont szemöldökkel néztem rá, majd gorombán rászóltam.
- Mi lenne ha arrébb fontoskodnád magad innen, éppen útban vagy! - löktem félre durván - Kösz! Felidegesítve magam az bátyám viselkedésén öltöztem át. Egy farmer short és egy póló teljesen megfelelő öltözék volt a rendőrségen. Lófarokba fogtam a hajam és már mehettem is. Lefelé tartottam a lépcsőn, mikor Mark utánam kiáltott.
- Te teljesen süket vagy? Hallod! Hozzád szólok, te idióta!
Megtorpantam.
Megrökönyödve fordultam felé, egyik szemem alig észrevehetően rángatózni kezdett az idegtől.
- Hogy mondtad? - léptem vissza, pontosan megállva előtte.
- Hogy egy idióta vagy. Ráadásul süket is - vont vállat lazán. Már nyitottam a számat, hogy jól beolvassak neki, majd esetleg pofon is vágtam volna, de nem volt kedvem egy újabb vitát kezdeményezni. Ezért inkább csak ökölbe szorítottam a kezem és hagytam, hogy a körmeim  a húsomba vájódjanak. Ez volt a legkevesebb.
- Barom - sziszegtem idegesen. Megpördültem a tengelyem körül és apa elé siettem - Indulhatunk! - jelentettem ki határozottan és már rángattam is a kocsihoz értetlen szülőmet. Bepattantam az anyós ülésre és a térdeimen dobolva vártam, hogy elinduljunk. Persze ilyenkor a szülők csak még lassabban mozognak. Ha lehet akkor még egyidős bácsit is meghazudtolt apám a mozgásával. A fejemet fogva dőltem hátra az ülésben, felkészülve az órákig tartó utazásra, ami alap helyzetben csak negyed óra lenne.
- Úgy mozogsz, mint azok az aszott vénasszonyok a buszmegállóban hétfő reggelenként - szóltam apára, de látva, hogy nem figyel, inkább rákiabáltam - Emeld már a segged és szállj be ebbe a rohadt kocsiba! Így jövőre sem fogunk odaérni. Mit akarsz? Hogy könyörögjek neked? Ne, ne nézz, inkább siess! Igen, nagyon ügyes vagy! - vigyorogtam erőltetetten - Most pedig csukd be az ajtót és induljunk már el végre.
- De türelmetlen valaki - ciccegett apám a fejét rázva, ezzel is idegesítve engem. Nagyon is jól tudta, hogy utálom a felesleges időpazarlást és ez az volt. Már vagy tíz perce el tudtunk volna indulni, ha valaki normális tempóban pakol be a csomagtartóba, kerüli meg a kocsit és száll be a járműbe.
- Mindegy, csak induljunk már - sóhajtottam. Vett egy gyors pillantást rám, majd beindította a motort és legurultunk a ház előtti felhajtóról. Már az utca végén tartottunk, mikor a visszapillantóban megpillantottam Markot. Sprintelve próbálta utolérni a kocsit. Kikerekedett szemmel fordultam hátra, majd rákiáltottam apámra:
- Állj!
Vagy mert megrémítette a hevességem, vagy mert váratlanul érte a kirohanásom, de a fékre taposott, így én konkrétan felkenődtem a szélvédőre. Sajgó homlokkal szálltam ki a kocsiból és a bátyám felé léptem. Arca a futástól kipirosodott, homloka izzadságcseppektől gyöngyöződött. Előre görnyedve, megtámaszkodva a térdén próbálta korrigálni a légzését, míg újra normálisan nem vette a levegőt. Megvártam, hogy újra felegyenesedjen, csak azután estem neki.
- Te mégis mi a fenét csinálsz? - rikácsoltam.
- Futok - vigyorodott el.
- Azt látom, de mi a francnak? És egyáltalán hova? Vagy miért? - akadtam ki, szerintem jogosan.
- Á' nem lényeg! Nem szeretnélek ezzel fárasztani téged. A szép pofid menne rá, ha sokat kéne gondolkoznod - mondta bájosan, majd megkerülve engem beszállt a kocsiba. A helyemre!
Elképedve néztem utána. A döbbenettől reagálni sem tudtam, de mivel így is késésben voltunk apa kettőt dudált, mire kizökkentem az átmeneti hibernálódásból és a kocsihoz siettem. Rögtön a hátsó ülésre pattantam be, meg sem kísérelve az anyósülés visszaszerzését. Az út további részén az ülésbe süppedve duzzogtam, de be kellett látnom, hogy a hirtelen jött némaságom senkit sem hatott meg.
Leparkolva a külön dolgozóknak kialakított parkolóban Markot mintha ágyúból lőtték volna ki, olyan sebesen hagyta el a kocsit. Még csak nem is köszönt, egyszerűen lelépett. Nem mintha elvárnám, hogy köszönjön vagy valami, de mivel a testvére vagyok és mert kérdezés nélkül foglalta el a helyemet azért illet volna legalább egy csát benyögnie. Vagy nem?
Ilyen és ehhez hasonló magasröptű gondolatok foglalkoztattak, míg apa rám nem szólt. Lehet, hogy már egy ideje próbált kommunikációt létesíteni velem, de én el voltam foglalva az idióta képzelgéseimmel.
- He? - nyilvánultam meg egy fiatal lányhoz méltóan.
Most miért? A mai fiatalok többsége még erre sem képes. Én legalább válaszoltam apa folytonos óbégatására.
- Tessék? - szaladt fel a szemöldöke azt hiszem a plafonig.
- Semmi - legyintettem - Mit akartál mondani? - tereltem el a témát.
- Azt kérdeztem, hogy itt maradsz vagy bejössz velem? Elnézve apa mellett az épületre siklott a tekintetem. Nem volt kedvem egy újabb adag tök fölösleges és felszínes kérdésre válaszolni (Szerintem a Mekkorát nőtt ez a lány, mikor is találkoztunk utoljára? kérdés teljesen értelmetlen, mert pár nap alatt nem nőhet rohamosan az ember, vagy a Hogy megy a suli? és a Mik a terveid a jövőre nézve? című és hasonló kérdések tök sablonosak, de ami igazán kikészít az a Na és mi a helyzet a fiúkkal? kérdés. Először is ez magánügy, a másik, hogy szerintem ezt nem apa egyik munkatársával fogom megvitatni.) így csak megráztam a fejem. Apa összeráncolt szemöldökkel nézett rám, de nem firtatta savanyú ábrázatom mivoltját. Egész egyszerűen csak kiszállt a kocsiból és magamra hagyott azzal a mondattal, hogy:
- Egy óra és itt vagyok. Addig foglald el magad, de még véletlenül se egyél a kocsiban, mert drága és nincs annyi pénzed, hogy kitisztíttasd a méregdrága bőrüléseket.
Hitetlenkedve néztem rá. Először is! Nem vagyok gyerek tudok úgy enni, hogy nem eszem le magam vagy a kocsi üléseit. A másik meg, hogy még véletlenül sem sznob az apám. Ááá! Biztos nem erről van szó. Nem, ezer százalék, hogy nem egy méregdrága kocsit vezet, amiben annál is drágább bőrülések vannak. Kizárt!
Na jó! Az iróniát még gyakorolnom kell, de azt hiszem kezdetnek ez nem rossz. Várjunk! Most komolyan magamban gondolkodom? És ilyenekről?
Rémülten ráztam meg a fejem, majd az épületből kiszállingózó embereket kezdtem el figyelni.
- Öltönyös, zakós, kalapos öltönyös, kosztümös, öltönyös, zakós cilinderes (?), szoknyás... - soroltam az embereket, mire hangos kiabálásra és ugatásra lettem figyelmes. Természetesen az ugatás alatt nem egy ember megnyilvánulását értem, hanem tényleg ugatást hallottam. Kutya ugatást.
Azonnal a az ablaküveghez nyomtam az arcom és kíváncsian figyeltem az eseményeket. Csak pár pillanatig kellett várnom, hogy aztán megpillantsam a parkoló felé rohanó kutyát és az azt üldöző sintért. Lihegve és az oldalát fogva szaladt a fürge kutya után, akinek esze ágában sem volt elfáradni. Ehelyett boldogan vakkantgatott és csóválta a farkát miközben menedéket keresett. Nevetve figyeltem, ahogy a kopaszodó sintért simán kicselezi a kis Beagle. Már a hasamat fogtam a sok röhögéstől, mire még a lélegzetem is elakadt. A szám elé kaptam a kezem és tűkön ülve figyeltem az eseményeket. A kiskutya addig szaladgált a sintér körül mire elszédült és így az idős férfinak sikerült elkapnia a kutyát. Már ott tartottam, hogy kiszállok a kocsiból és a kutyus segítségére sietek, mikor váratlanul megharapta a férfi kezét, ezzel kiszabadítva magát. Újra futni kezdett, mire én ösztönösen kinyitottam az ajtót, mire a kutya beugrott a kocsiba és letelepedett az ölemben. Amint észrevette a sintér, hogy hova szökött a kiszemelt áldozat megindult a kocsi felé. Gondolkodás nélkül csaptam be az orra előtt a kocsi ajtaját és vigyorogva figyeltem az egészséges színről átváltó arcát.
- Azonnal nyisd ki az ajtót! - kiáltotta, de hozzám már csak tompán jutott el az infó.
- Mi? Nem hallom, mondja hangosabban! - mutattam a fülemre, hogy ő is megértse.
- Az a kutya az enyém. Nyisd ki az ajtót, hogy elvigyem - toporzékolt az idegességtől.
- Sajnálom, de nem tehetem - ráztam a fejem - Ugyanis ez az én kutyám - mutattam rá az ölemben fekvő cuki jószágra.
- Hazudik! - kiáltotta, majd kinyitotta a kocsi ajtaját. Rémülten ugrottam át a másik ajtóhoz. Amint bemászott a fickó az ajtón, én olyan sebesen mentem ki a másikon, rázárva mind a két ajtót. Szerencsére nálam volt a kocsikulcs, így simán bennrekedt a sintér. Vihogva rohantam be az őrsre, apát keresve. A kutya folyamatosan követett, így nem féltem attól, hogy esetleg elkóborolna az épületben. A folyosó végén balra fordulva pont apám irodájában találtam magam. Már nyitottam a számat, hogy elmondjam neki, túszul ejtettem egy gonosz sintért a kocsinkban, mikor hangos sikoltozásra lettem figyelmes. Megpördültem a tengelyem körül és elképedve néztem, ahogy a kis Beagle az irodai asztalokon rohangál és felismerhetetlenségig szaggatja az iratokat.
Ennyit arról, hogy nem fog elcsatangolni.
A következő pillanatban a szám elé kaptam a kezem és hangosan felröhögtem. Ugyanis a kiskutya megtámadta Mrs. Freese cipőjét, mire az idősödő rendőrnő hangos sikongatásba nem kezdett.
- Mi ez a hangzavar? - jött ki idegesen apa az irodájából.
- Ööö... Mrs. Freese nem bír magával - nevettem fel újra. Apa az említett személy felé kapta a fejét, mire elkerekedett a szeme.
- Mi a...?! - ráncolta össze a szemöldökét és elindult megmenteni a szétrágott cipőt. Jó nagy felfordulás kerekedett, így volt egy kis időm benézni az irodába. Észrevétlenül elosontam két vihogó rendőr mellett, majd magamra zárva az iroda ajtaját, fellélegeztem.
- Khm, khm! - köhintett valaki mögülem, mire riadtan felugrottam.
Zavartan néztem az egyik bőr fotelban ülő lányra. Mosolyogva intett egyet, majd mindkét lábát felpakolta apa íróasztalára.
Hű! Bátor.
- Te meg mit keresel itt? - szólaltam meg végül.
- Nem láttad amikor behoztak? - kérdezett vissza értetlenül.
- De - bólintottam - De annak már több, mint két órája - néztem gyorsan a fali órára.
- Hát asszem' ideköltözök - vont vállat lazán, majd mind a kettőnkből kitört a röhögés. Olyan abszurd volt ez a helyzet, hogy nem tudtunk mit kezdeni vele. Így inkább csak nevettünk.
- Na de komolyan! Miért vagy itt?
- Hát most soroljam fel, vagy inkább megnézed ezt? - dobott egy halom papírt az asztal szélére. Elkerekedett szemmel olvastam el a legfelső papírt, majd sorba a többit.
- Fú! - nyögtem ki, mert mást nem bírtam mondani -Most félnem kéne tőled? - röhögtem fel erőltetetten. Nevetve megrázta a fejét, majd vállat vont.
- Az élet kemény. Ha életben akarsz maradni, akkor alkalmazkodnod kell.
- Ezt értem, de például hol vannak a szüleid?
- Nem tudom - vont vállat ismét - De nem is nagyon érdekel. Megvagyok én nélkülük.
- Fura - fintorodtam el.
- Hát nem vagyunk egyformák - mosolyodott el.
- Ez igaz.
És itt kifújt. Nem tudtunk többet mondani egymásnak, de nem is lett volna rá lehetőségünk, mert a következő pillanatban hangos csörömpölés és kiabálásra lettünk figyelmesek. Gondolom egy váza vagy pohár törhetett el, ami fogyóeszköz, így nem lehetett nagy veszteség. Ami viszont jobban megrémített, azok a közeledő léptek voltak. A következő pár pillanat őrült tempóban zajlott le, fel sem tudtam fogni igazán, hogy mit tettem. Az elém dobott papírköteg tetejéről amennyit csak tudtam elvettem és a zsebembe gyűrtem, mire a velem szemben ülő lány értetlenkedve nézett rám.
- Mi a francot csinálsz? - sziszegte, de abban a percben belépett apa az irodába. Meglepetten vette tudomásul, hogy én is az irodában vagyok. Mind a ketten csöndben lapítottunk, ami lehet, hogy egy kicsit gyanús volt, mert gyanakodva kapkodta köztünk a fejét.
- Miről maradtam le?
- Semmiről! - vágtam rá, talán túl gyorsan. Figyelmen kívül hagyva a reakciómat, rátért a kutya témára.
- Terra nem tudod véletlenül, hogy hogyan került ide ez a kutya?
- Hát lehet, hogy véletlen beengedtem... - húztam el a számat.
Uppsz.
Most mondjam el neki, hogy megsajnáltam, ezért bezártam a kocsinkba a sintért én meg bejöttem ide a kutyával, hogy még véletlenül se vegye el tőlem az a férfi. Nem, inkább csöndben maradtam.
- Most azonnal vidd ki innen! És meg ne lássam otthon - förmedt rám.
- De úgy döntöttem, hogy megtartom - ismertettem vele a tervemet. Az orrnyergét masszírozva  sóhajtott egyet, majd rám hagyta.
- Nekem mindegy, csak vidd ki innen!
- Köszönöm! - virultam, mint a vadalma, majd egy aprót intve a fotelban ülő lánynak, már ki is masíroztam az irodából.
- Wes gyere ide! - szóltam a kutyusnak, és még fütyültem is egyet, hogy biztosan meghallja a hangomat. Ugatva sietett hozzám, majd követve engem, kimentünk a rendőrségről. Nevetve néztem az ordibáló sintérre, aki még mindig a kocsink fogságában raboskodott, majd Wes-el az oldalamon indultam haza Charleston utcáin, miközben a délutáni napsugarak simogatva melengették az arcomat.


Fáradtan rogytam le a fűbe, kisöpörve pár kósza hajtincset az arcomból. A délutánom fennmaradt részében a kertet próbáltam újra rendbe hozni, de Wes nem nagyon engedte. Miután veszekedtem egy sort anyával a kutyus miatt, végül megtarthattam. Most pedig próbálom fegyelemre és jólneveltségre tanítani, de eddig csak annyit értem el vele, hogy amit gyökerestül kiszakított virágot a földből, azt nem elássa, hanem nekem adja. Nem sok, de legalább megértette a Hozd vissza a botot! első felét. Azt kell, hogy mondjam egészen jól haladunk.
- Wes. Wes! - sipítoztam - Nem rágjuk meg a rózsákat, mert megszúr. Mondom megszúr! - ráztam a fejem rosszallóan, majd a nyüszítő kutyához siettem.
- Én mondtam, hogy szúr, de miért is hallgatnál rám - szidtam le, de látva azokat a nagy barna kétségbeesett szemeket megenyhült a szívem, és megeresztettem felé egy kedves mosolyt. Gyorsan és fájdalommentesen távolítottam el azt a pár tövist ami az orrát tarkította, majd újra szabadjára engedtem, hogy randalírozhasson tovább.
- Látom a szívedhez nőtt - szólalt meg valaki mögöttem. Rögtön felismertem a hangját, így mosolyogva fordultam meg.
- Neked lételemed az ijesztgetés, ugye? - nevettem fel hitetlenül.
- Ha már a védjegyemmé vált? - vont vállat vigyorogva.
- Na és miért jöttél? - kérdeztem rá az ittléte okára.
- Még nem volt alkalmam megköszönni...
- Mit? - ráncoltam a homlokom.
- Hát, hogy elvetted azokat a papírokat - magyarázkodott.
- Ja, hogy az! - csaptam a homlokomra - Semmiség. Apát meg majd elintézem, hogy ne kelljen többet bemenned - mosolyodtam el.
- Kösz - biccentett, majd megfordult és kiment a kertünkből. Némán figyeltem, ahogy távolodik az alakja, majd mintha csak egy kalapáccsal vertek volna fejbe, úgy jött a felismerés.
- Hé! - kiáltottam utána, mire megfordult és kérdőn nézett rám - Még a nevedet sem tudom.
- Aira - mondta - A nevem Aira.