3. rész

Sziasztok!:)

Íme, itt is lenne a harmadik rész, amit remélem, hogy nagyon vártatok már.:D Most egy újabb szereplővel ismerkedhettek meg, a meglévőkön kívül. Egy újabb lány, egy újabb sötét múlt...

Ezt a részt, most Fanni, vagyis én írtam... én voltam soron:D

Remélem, hogy tetszik és kapunk pár jó szót, de persze a negatív véleményeknek is nagyon örülünk... legalább lesz miből tanulni.:)

Jó olvasást és szép napot nektek!

Üdv,

Fanni & Lora

A sors nem elégszik meg egyetlen csapással.

Mindenkinek megvannak a maga tapasztalatai és saját sorsa. Én sohasem merészeltem volna a magam bánatát a másoké fölé helyezni. Mindenkire sor kerül. Nem is tudom, az emberek miért akarják a fájdalmat annyira lemérni; a sajátjukat tonnában, másokét pedig mázsában kifejezve. Én inkább választottam a könnyebbik utat és tűrtem.

Tűrtem, mert muszáj volt.

Tűrtem, mert elvárták tőlem.

Tűrtem, mert nem akartam gyengének látszani…

Nagy hiba volt!

Talán azért is voltam ennyire mazochista, mert ha az ember látja sanyarú sorsának végét, zokszó nélkül viseli az utolsó csapásokat. Én viseltem… egyetlen szó nélkül. Számtalan alkalmam nyílt volna az ordításra, jajveszékelésre, de mindvégig kitartottam.

Muszáj volt!

Apám öt éves koromban hunyt el. Évekig gyászoltuk az elvesztését, amibe anyám belebetegedett. Próbáltam segíteni neki, talpra állítani, de sajnos a makacssága felülkerekedett rajta. A temetés után egyszer sem volt hajlandó elhagyni apám dolgozószobáját, állítása szerint ott érezte a jelenlétét. Napokig bezárkózott a kis szobába, néha-néha hangos zokogást hallatva, de ez volt minden, amit k tudott préselni magából. Én meg csak tűrtem. Kénytelen voltam szó nélkül hagyni a némaságát és elutasító viselkedését velem szembe. Nagyon fájt a tudat, hogy engem hibáztatott apám halála miatt, de nem mutattam. Nem szabadott érzelmeket közvetítenem felé, mert attól csak gyengének tűntem volna. Inkább hagytam, hogy neki legyen igaza és évekig tűrtem a sok megaláztatást, amit a saját, vér szerinti anyámtól kaptam. Az élet nagy pofont adott, de talán ebből a csalódásból még könnyebb volt kikecmeregnem, mint ami ezután következett.

Három évvel később anya újra dolgozni kezdett, és egyre többet járt el a barátnőivel szórakozni. Ezt egy jó jelnek vettem. Úgy gondoltam, hogy Isten meghallgatta a könyörgéseimet, és újra visszaadta nekem a rég elveszett édesanyámat.

Ettől nagyobbat nem is tévedhettem volna!

Így utólag már belátom, hogy naiv kislány voltam, akinek fogalma sem volt az igazi életről. Arról az életről, ami a négy falon túl zajlott, amibe én még nem láthattam bele.

Anya egyre többet volt távol, megesett, hogy napokig, esetleg egy hétig nem láttam. Azt gondoltam, hogy esetleg a munkája miatt van így, de legbelül mindig is éreztem, hogy ennek semmi köze nem volt a munkához. Az érzéseim be is igazolódtak, mikor egyik nap egy idegen férfival állított haza. Aznap este épp vacsorát készítettem magamnak, mikor nagy robajjal kivágódott a bejárati ajtó, majd két vihorászó felnőtt lépett be rajta. Az egyik emberben a saját anyámat véltem felfedezni, de nem voltam benne biztos, hogy hihetek-e a szemeimnek. A nő, aki velem szemen állt a sárga földig itta magát. Úgy röhögött és csuklott egyszerre, hogy a saját lábán képtelen volt megállni. A számomra ismeretlen férfibe kapaszkodott, és feltűnően próbált a közelébe férkőzni. Undorodva néztem, ahogy a nyakába csimpaszkodik és alkoholtól bűzlő szájjal keresi a fickó ajkait. Hamar meg is találta, mire egy véget nem érő csókcsatába kezdtek. Ez egy elég nagy sokk ként ért, főleg, hogy még csak nyolc éves voltam. Még attól is borsódzott a hátam, amikor apával csókolták meg egymást, de hogy egy idegen férfi szájában matasson?

Ez már több volt a soknál!

Könnyes szemekkel rohantam oda az összekarolt párhoz és addig rángattam és rugdostam a férfit, amíg az összes düh ki nem szállt belőlem. Így utólag ez is rossz döntésnek bizonyult, főleg, hogy egy hétre búcsút mondhattam a szabadságomnak. Igaz, hogy anya minden nap meglátogatott és hozott nekem valami ajándékot, de utáltam őt, amiért szobafogságra ítélt. Nem gondoltam volna, hogy ezt érdemlem, főleg, hogy csak az anyámat akartam menteni, attól a férfitől. De ő ezt másképp látta és ezt a tudtomra is adta.

- Nem volt szép tőled, hogy bántottad Bruce-t. Ő nagyon kedves és figyelmes velem – simított ki egy hajtincset az arcomból. Értetlenkedve néztem fel rá, nem tudtam elhinni, hogy milyen nyájasan beszél arról a férfiról.

- De miért ér úgy hozzád, mint apa? Kérdésemre a keze megállt a levegőben és elkomorult a tekintete. Nem szerette, mikor felhozom apát, főleg nem, ha valaki mással hasonlítottam össze. Számára az a férfi, aki régen megdobogtatta a szívét, régen halott és nem is nagyon foglalkozott vele.

- Tudod, ő már nincs köztünk, és hidd el Bruce nagyon szeret téged és engem is – gondolkodva nézett rám, magán morfondírozva, hogy hogyan fogalmazza meg a mondandóját – Ő olyan lesz neked, mint az édesapád, apád helyett lesz apád. Kisebb sokként ért az igazság. Biztos voltam benne, hogy Bruce nem csak egyszerűen a barátja akar lenni az anyámnak, de soha nem hittem volna, hogy ilyen gyors döntésre fognak jutni.

Amint betöltöttem a kilencet, anya és Bruce összeházasodtak. Nem volt nagy esküvő, sőt, alig voltak páran a templom padsoraiban. Csak pár rokon volt hajlandó eljönni az esküvőre, de ők is hamar leléptek. Nekem viszont muszáj volt az egészet végignéznem. Az egész szertartás felért egy középkori kínzással. Míg a szerelmes kimondta a boldogító, de cseppet sem kívánt igent, addig én a jövőn merengtem. Hogy milyen lesz az életem ez után, hogy fogok kijönni Bruce-al, és hogy amint elvégzem a középiskolát, azonnal otthagyom anyáékat és elköltözöm. Jó messzire tőlük!

Minél messzebb, annál jobb.

Már mindent elterveztem, még pénzt is raktam félre a Nagy Változás utánra, de persze ezt mind titokban tartva az újdonsült apám és a boldognak látszó anyám előtt. Teltek az évek, melyek alatt én titokban szövögettem az én új életem szálait. Olyan felüdítő volt rá gondolni, hogy valaha is egyedül, szabadon fogok valahol élni, jó messze minden gondtól és felelősségtől, de legfőképp ettől a borzasztó háztól. Igazából nem is lett volna annyira vészes, de egy idő után minden megváltozott. A kezdeti boldogságból örök horrorrá változott minden. Anya és Bruce egyre többet veszekedtek pitiáner dolgokon, de ők nem álltak meg ennyinél. Ha kellett kezet is emeltek a másikra, de sosem sebesítették meg a másikat annyira, hogy kórház legyen a vége. Inkább csak egy-két nagyobb lila folt éktelenkedett az arcukon vagy a karjukon. Persze mind a ketten úgy állították be a dolgot, hogy baleset volt, de hát ki üti meg a másikat véletlen?

Addig nem is nagyon foglalkoztam velük, míg Bruce el nem kezdett meglátogatni engem. Eleinte csak apróbb dolgok miatt jött be a szobámba, és lebzselt körülöttem, de aztán kezdett egyre több időt nekem szentelni. Volt, hogy késő estig bent volt a szobámban és mindenfélét mesélt magáról és az előző életéről – ami engem személy szerint egy cseppet sem érdekelt, de nem akartam megbántani a kicsi lelkét, így inkább hagytam, hagy untasson – vagy éppen a jövőbeli terveiről.

Ha tudná, hogy én mit tervezek a jövőre nézve?!

Ilyenkor általában mellém ült és arcomat esetleg a karomat simogatta és feltűnően kereste a társaságom, de látva tartózkodó testtartásomat, mindig távolabb ült az ágyon. Egy idő után megunta az állandó falba ütközést és hanyagolni kezdett, amit be kell, hogy valljak, megnyugvásra késztetett. Nem tetszett a túlontúl kedves arca és viselkedése, mert már-már tolakodónak minősült. De aztán egy végzetes napon újra meglátogatott úgy fél tizenegy körül. Anya épp egy konferencia megbeszélésen volt, így csak ketten voltunk otthon. Kedves szavakkal halmozott el és ajándékot adott nekem. Összeráncolt szemöldökkel néztem, ahogy fel-alá járkál a szobámban, mígnem helyet foglalt az ágyam szélén…

Még azon az estén elhagytam a házunkat, magam mögött hagyva minden borzalmat. Többé már nem voltam kíváncsi az idegesítő anyámra és az ő álszent pasijára, akit még csak véletlenül sem tekintek az apámnak. Betelt a pohár, így inkább mindent magam mögött hagyva egy új élet reményében elhagytam a várost. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz ezután, hol fogok lakni, mit fogok enni vagy, hogy folytathatom-e a sulit. Abban a fél órában semmi más nem számított, csak hogy minél messzebb kerüljek rémálmaim házától. Felszálltam a legközelebbi buszra és meg sem álltam Summersville-ig. Még soha nem jártam abban a városban, de úgy gondoltam; egy új város – egy új élet. Itt tiszta lappal tudtam indulni, senki sem ismert, senki nem tudta, hogy honnan is jöttem. Bár még nem tudtam, hogy hol fogok élni, de most ez volt a legkisebb gondom. Tudtam, hogy ebben a városban születtem, így abban is biztos voltam, hogy élnek még itt valahol rokonaim. Felkerestem tehát a városházát és rákérdeztem, hogy élnek-e itt rokonaim. Szerencsére itt élt a nagybátyám, akire amúgy egyáltalán nem emlékszem, de jobb lehetőség híján felkerestem őt. A házszám, amit megadtak támpontul, nem is létezett, így az ahhoz legközelebbi házszámú házba csöngettem be. Felöltve a legelragadóbb mosolyomat vártam, hogy valaki kinyissa nekem az ajtót. A harmadik csöngetésre egy zsémbes, de annál inkább szimpatikus férfi nyitott ajtót. Meglepve nézett le rám, az alig tíz éves kislányra. Szemében meglepettség csillogott, fogalma sem volt, hogy mit akarhat tőle egy ilyen lány, mint én.

- Ki vagy te? – szegezte nekem a kérdést, egy kicsit sem barátságosan. Egy pillanatra meginogtam, hogy talán mégsem jó helyen járok, de nem adhattam fel ilyen könnyen. Azok után, amit átéltem, már hiábavaló lenne visszafordulni.

Lesz, ami lesz!

- Ööö… izé, én Aira vagyok – dadogtam, de látva értetlen arckifejezését, folytattam – Aira Parish. A vezetéknév hallatán, mintha felderült volna az arca, és az alap komorságát felváltotta valami izgatottság. Még egy bátortalan mosolyfélét és megengedett magának.

- Hát te lennél Cole lánya – vizsgál meg tüzetesebben. – Pont olyan talpraesett vagy, mint ő. A hasonlatra pír önti el az arcom. Nem nagyon emlékszem rá, de nagyon örülök neki, hogy rá hasonlítok és nem az anyámra. A nőre, akit teljes szívemből gyűlölök.

- Tényleg hasonlítok rá? – kérdezem félénken.

- Kiköpött mása vagy… csak persze női változatban – neveti el magát a saját poénján. Nem érzem úgy, hogy valami oltári vicces sütött volna el, így inkább a cipőimet kezdem tanulmányozni és folytatom a zavart feszengést. Ezt ő is észrevehette, mert kitárta előttem az ajtót és beljebb invitált. A nappaliba terelt és egy csésze tea mellett faggatni kezdett:

- Na és hogy van Cole? És az anyád, Rachel? Még mindig sokat veszekednek? Bár ők sosem tudtak meglenni úgy egy légtérben, hogy ne kaptak volna össze – mosolyodik el a régi emlékeken. Én viszont egy csöppet sem mosolygok. Tulajdonképpen most tudatosul bennem, hogy apa testvére nem is tud apám haláláról. Szomorú, de nekem kell közölnöm vele a rossz hírt.

- Apa lassan öt éve, hogy meghalt – csuklik el a hangom. Nagybátyám abbahagyja a cseverészést és komoran néz rám. Ez nem ugyanaz az arca, mint amivel először méregetett, sokkal inkább hasonlított egy megtört, aggodalmas szülő nézéséhez. Ezek szerint a temetésről sem tudott és anya új házasságáról. Itt volt az ideje, hogy felnyissam a szemét és bevezessem az új, problémákban gazdag világba.

- Öt éves voltam, mikor meghalt. Nem volt nagy temetés, épphogy csak pár rokon jött el. Szép csendben hagyta itt szeretteit, hogy egy új, jobb világba költözzön. Apa halála után anya depresszióba esett, míg végül találkozott valakivel. Egy év után össze is házasodott Bruce-al. Már a kezdetektől utáltam őt és nem tudtam megérteni, hogy mit eszik rajta anya, de nem szóltam egy szót sem. De mára már betelt a pohár és nem tudtam tovább egy fedél alatt lenni velük. A puszta gondolat is, hogy egy levegőt szívok azzal az őrülttel, menekülésre késztetett – meséltem el vázlatokban az elmúlt öt év eseményeit. Craig egy darabig csendben emésztgette a hallottakat, míg mély levegőt nem vett és együtt érző pillantást nem vetett rám.

- Szóval akkor nem tudják, hogy megszöktél? – vonta le a következtetéseket – És arra kérsz engem, hogy itt maradhass…

- Pontosan – bólogatok helyeslően. Még engem is meglep a határozottságom, főleg, hogy nemrég töltöttem be a tizedik életévemet. De kitartottam a tervem mellett, miszerint hátralévő életemet a szüleim nélkül fogom leélni. Vagyis csak anyám nélkül, mert Bruce-t még véletlenül sem nevezném apámnak.

Pontosan egy évig laktam nagybátyám társaságában, míg ő is eltávozott tőlünk. Önző módon fosztott meg a társaságától és menekült el ebből a gonosz és romlott világból. Nem hibáztathattam őt, hisz én is elkívánkoztam ebből a világból, de nem lehettem ilyen gyenge. Még ha nem is látták, de meg akartam mutatni az anyámnak és Bruce-nak, hogy igenis érett és felelősségteljes lány vagyok, aki nem adja fel ilyen könnyen. Craig mindig arra tanított, hogy ha nem tudsz megállni a saját lábadon, akkor az emberek eltaposnak és figyelembe se vesznek. Márpedig, ha élni akarok, akkor meg kell tanulnom az ösztöneim és a saját erőm által élnem. Nagyon bölcs és nyugodt ember volt; mindig szerettem hallgatni, mikor régi idők történeteit meséli el nekem. De már nem volt velem, hogy meséljen, és már nem volt maradásom abban a házban. Senki nem kötött már oda, így én is tovább indultam.

Valami azt súgta, hogy haza kell térnem, ezért felszálltam a legközelebbi vonatra, majd pár óra út után Charleston-ban szálltam le a vonatról. Olyan idegen volt minden, pedig első kilenc évemet itt töltöttem. Most mégis úgy éreztem, mintha egy teljesen másik bolygóra utaztam volna. A nyüzsgő emberek, az a lárma és rengeteg kipufogógáz, ami a levegőben terjengett, csöppet sem hasonlított a Summersville-i környezethez. Mégis egy levakarhatatlan mosoly bujkált az arcomon, felidézve a régi szép emlékeket, mert nemcsak rossz dolgok történtek itt velem.

Fogalmam sem volt, hogy hova menjek, így az utcán éltem. Háztömbnyiről háztömbnyire vándoroltam, míg egy bandához nem csapódtam. Tőlem jó pár évvel idősebb fiatalokból állt, tele megromlott lelkű tinédzserekkel. Nem ítéltem el őket, mikor loptak, rongáltak vagy éppen betörtek valahová, mert a világ kényszerítette erre őket. Én is kezdtem kitanulni a vandalizmus művészetét, mígnem végleg olyan nem lettem, mint ők.

Egy voltam közülük.

Tíz éves korom óta csak a rossz oldalát láttam a világnak, és kezdtem kételkedni, hogy van-e egyáltalán másmilyen oldala is. Mindenben és mindenkiben csak a rosszat láttam, senki nem tudta elnyerni a bizalmamat, még a bandatársaim sem. Nem hiszem, hogy lett volna még egy olyan ember, aki ugyanúgy vagy talán jobban gyűlölte volna a férfiakat, mind én. Véleményem szerint mind kihasználta a nőket és csak játékszerként tekintett rájuk. Semmi szükségem nem volt egyikükre sem, hogy elhitessék velem, hogy szeretnek, majd a legváratlanabb pillanatban, a legfájóbb ponton döfnek hátba.

Kösz nem, én ebből nem kérek!

Így hát amennyire csak lehetett megvadultam és már senki nem emlékezett arra a tíz éves kislányra, aki egy kis menedékért cserében ételt lopott a többi gyereknek. Senki sem látott mást bennem, csak a rosszat és sötétséget…

Mint egy árnyék, úgy settenkedtem végig az emberi hangyabolyon. Senki nem vett észre, ki is lenne kíváncsi egy feketébe burkolódzott, elzüllött lányra. Észrevétlenül surrantam be egy meghalmozott kukáktól bűzlő és patkányoktól hangos sikátorba. A szűk utca végén ott volt a célpont, amit még két nappal kinéztem magamnak. Egy kis bolt, telis tele régiségekkel, de ami a legjobb, hogy nagyon keresett volt. Nem mintha az idejétmúlt kacatok miatt szemeltem volna ki magamnak, sokkal inkább az a sok pénz csábított, amit a vásárlók hagytak ott minden egyes nap. Szerencsére ebben az óratájban a tulajdonos sem tartózkodik a boltban, csak egy velem egykorú lány, de nem kellett tőle tartanom. Volt időm kitanulmányozni a bolt védőrendszerét és még az-az esetlányt is megnéztem magamnak.

Nem kellett tőle tartanom.

Kabátom gallérját felhajtva, eltakartam a fél arcomat, a másik felét pedig egy fekete sapka takarta. Kevés volt a lebukási esélyem, így bátran szeltem át azt a kevéske utat, ami elválasztott attól a rengeteg pénztől. Nagy lendülettel nyitottam be a voltba, mire a lány a kassza mögött összerezzent. Reménytelenül felsóhajtottam, látva esetlenségét. Olyan béna és ártatlan volt, hogy már kezdtem szánalmat érezni iránta.

De csak kezdtem… mert most nem az érzelmi kitörésemnek volt itt az ideje.

Magabiztosan a pulthoz léptem, melynek másik végéből nagy szemekkel pislogott rám a lány.

- Segíthetek valamiben? – kérdezte cérnavékony hangon.

- Miért vagy ennyire esetlen? – morogtam.

- Tessék? – pislogott még többet.

- Semmi – legyintettem – Ide a lóvét és talán nem bántalak! – emeltem ki a zsebemből a pisztolyt, amit eddig szorongattam. A lány halálsápadt lett, látva a neki szegezett fegyvert. Remegő kézzel nyúlt a kasszához, miközben azt motyogta, hogy kegyelmezzek neki.

- Miért is tenném? Látva nyomorult életedet, inkább csak szívességet tennék neked, ha most helyben lepuffantanálak. Hidd el! Mindenki jobban járna vele. Talán még annyira hálás is leszel nekem, hogy visszatérsz a Földre és az őrangyalom leszel – morfondíroztam szórakozottan, míg a pultos csaj a pénzt egy zsákba pakolta át nekem. Amint kész lett vele remegő kézzel nyújtotta át nekem. Vigyorogva vettem el tőle.

- Köszönöm! – intettem, majd feltűnésmentesen kisétáltam a boltból. Már az utca túloldalán tartottam, mikor a lány kiszaladt a bolt elé és teli torokból sikongatni kezdett

- Kiraboltak! Segítség! Hívják a rendőröket!

Idegesen pördültem meg a tengelyem körül, figyelve, hogy mit le nem hadonászik a karajaival. Könnyűszerrel lelőhettem volna ilyen távolságból, de hát csak nem vagyok ilyen ostoba. Főleg, hogy ként rendőr sietett oda hozzá. Idegesen magyarázni kezdett nekik, majd felém mutatott. Mind a három alak rám nézett, egyenesen a szemembe.

- A francba! – sziszegtem – A jó büdös francba! – morogtam, amint felém iramodott a két rendőr. Azonnal megfordultam és futásnak eredtem. Mégsem olyan buta az a lány, mint amilyennek látszott, gondoltam, majd élesen véve egy jobb kanyart, kiértem a főútra. Fellökve pár bámészkodót egyre csak rohantam előre. Éreztem, hogy a két rendőr a nyomomban van, de nem kaphattak el. Most nem! Annyi éven át megúsztam a lopásokat, pont most kapnának el, amikor az egyik legnagyobb bevételem származna a bűncselekményből? Átugorva egy kutyát menekültem, nem is törődve a kutyát sétáltató nemtetszésével. Befordulva a következő sarkon feltűnt előttem egy iskola épülete és két tornya. Az épület előtti téren diákok lézengtek. Feléjük vettem az irányt, reménykedve, hogy talán el tudok vegyülni közöttük, és nem vesznek észre a zsaruk. Már csak pár méter választott el, a szabadságnak hitt tömegtől, mikor megbotlottam. Léptem még párat, de az egyensúlyomat nem tudtam megtartani. Egyenesen az egyik lánynak vetődtem. Vörös fürtjei lángokként verdestek a levegőben, mígnem a földnek nem csapódtunk. Alig pár másodpercen belül szép kis tömeg gyűlt körénk. Homályos ugyan, de láttam, hogy a pénzzel teli zsákocska több méternyire fekszik tőlem, a körön kívül. Valaki hangosan felnyögött alattam, mire gyorsan felpattantam, de már késő volt. A két rendőr beért és nem kellett sokat keresniük, hogy megtaláljanak.

- Megvagy! – kapta el az egyik a vállam, míg a társa a pénzeszsákot szedte föl a földről.

- Most pedig velünk jössz az őrsre – vigyorgott rám – Jó kis kalamajkát okoztál – nézett körbe.
- Letartóztatjuk! Jogában áll hallgatni, bármi amit mond felhasználható maga ellen a bíróságon. Jogában áll ügyvédet fogadni, ha nincs rá pénze, a bíróság kijelöl maga mellé egyet. Megértette a jogait? - lépett elém a másik rendőr is.
- Vágom - motyogtam magam elé, majd én is körbe néztem.

Minden honnan értetlen és kíváncsi szempár szegeződött a mi kis hármasunknak. Inkább lehajtottam a fejem, hogy ne ismerjenek fel, ha legközelebb újra próbálkoznék valamivel.

Persze, ha lesz legközelebb…

Sarkon fordítottak és a közelben parkoló kocsijukhoz vezettek. Még egy utolsó pillantást vettem a földön elterült Vöröskére és a körülötte tobzódó tömegre, majd beszálltam a járműbe. Kényelmesen elhelyezkedtem és vártam, hogy elinduljunk. Még egy darabig beszélgettek elől a férfiak, majd elindultunk. Pár percnyi néma kocsikázás után hangosan felsóhajtottam, majd előre hajoltam. A rács, ami elválasztott tőlük egy kicsit zavart, de még így feltettem szemtelen kérdésemet:

- Nincs valami kajátok? Már legalább két napja nem ettem, és mivel elvettétek a pénzem, amiből kaját vettem volna, most nincs mit ennem.

Az anyósülésen ülő rendőr felém fordult, hitetlenkedve rázta a fejét.

- Először is az nem a te pénzed volt, hanem loptad. Másodszor pedig jobban teszed, ha befogod különben rossz vége lesz. Így is van egy kis számlád…

- De olyan éheees vagyok – húztam el az éhes szó végét, nyomatékosítva, hogy kajára van szükségem. Látva, hogy nem tágítok, elhúzta a rácsot, ami elválasztott tőlük, majd nekem vágta a becsomagolt szendvicsét. Jó reflexeimnek köszönhetően elkaptam, mielőtt még fejbe csapott volna.

- Köszönöm! – vigyorogtam rá elégedetten.