2. rész

Sziasztok!!

Megérezett a 2. részt! Ezt ezúttal én, Lora írtam és nagyon nagyon remélem, hogy tetszeni fog, mert wááá :DD Ez a rész egy új lány szemszögéből íródott ő pedig nem más mint....

Üdv,

Lora & Fanni

Gyakran gondolkodom azon vajon mi is az emberi lét értelme, de soha nem jutok semmire, ami helytálló lenne, főként az én bonyolult helyzetemben. Ez egy eddig megfejtetlen nyitott kérdés számomra, de nem adom fel a válasz kutatását.

Az emberek többsége azt állítja az élet apró jelentéktelennek tűnő pillanatai számítanak igazán, amik meghatározzák az életünk alakulását, amikért érdemes minden másodpercben ismét friss levegőt szívni magadba és megtölteni vele a tüdődet, amik megérik a kockázatot, amik élettel töltenek meg. Bizonyos pillanatok kihozhatják belőled a valódi énedet. A megrázó, villámcsapásszerű pillanatok, amelyek fenekestül felforgatják az életünket. Azok mutatják meg, kik vagyunk valójában.

Az átélt pillanatokból állunk össze, azokból építkezünk, azok alkotják a jövőben épülő várunk fő bástyáit. A pillanatok, melyek megmutatják a világnak és magunknak kik voltunk és azt is, hogy… kik leszünk.

Talán akik ezt állítják, azoknak igazuk van, a pillanatok mutatják meg kik, vagyunk, de attól még nem kapunk választ a megválaszolatlan kérdésekre a világról. Nem tudjuk meg mi a gyógymód a gyógyíthatatlan kórra, mi enyhíti az összetört szív fájdalmát, mi az örök élet titka. Nem tudjuk meg a pillanatokból, miért van annyi szörnyűség, annyi katasztrófa a világunkban, miért éheznek gyerekek, miért rosszak az emberek, miért bűnöznek, vagy ami talán a legrosszabb, miért dobják el maguktól saját magzatuk gyümölcsét, önön vérüket, sarjukat. Miért válnak meg tőle, miért hagyják ott egyedül, a sötét utcán, magányosan, rettegve, keservesen könyörögve a szívteleneknek, akik végül úgyis érzelemmentes arccal elsétálnak, és hátra sem néznek a sikoltozó apró kis batyura, az utca hideg kövein. Mi értelme élni, ha ilyen emberek vesznek körül, akik először eldobnak, mielőtt megismernének. A választ soha nem tudom meg. Hisz nincs kitől megkérdeznek.

De akkor mi értelme élni, ha tulajdon szüleid sem kívántak erre a világra? A válasz egy rejtelem. És én nem hiszem, hogy valaha meg fogom tudni…

Most viszont lehetőségem adódott, hogy tegyek valamit, hogy kideríthessem a származásomat, és azt kik voltak oly kegyetlenek, kik képesek voltak otthagyni abban a sikátorban 17 évvel ezelőtt. Most visszatértem, hogy válaszokat kapjak arra, miért hagytak el, és nem megyek el nélkülük!

Igen, az előbb magamról beszéltem, én voltam az a baba, aki keservesen sírt szülei után, kik otthagyták őt az utca sötétjében. Azok után kiáltottam, kik képesek voltak eldobni, azok után, akiket viszont sikolyom nem érdekelt.

Lehet, azt sem tudják, hogy élek-e még egyáltalán, lehet, azt remélték, megfagyok azon a viharos augusztusi éjszakán. Azon a hűvös éjszakán, ahol az eső megállíthatatlanul szakadt, én, pedig ott voltam kint, egyedül a hidegben, alig pár naposan. Lehet, szándékosan kívánták halálomat. Bár ebbe még belegondolni is rossz.

Hosszú órák teltek el, mire valaki meghallotta kétségbeesett kiáltásomat. Egy idős nő talált rám, ő vitt el az árvaházba, ahol eddig éltem. Azt hitték nem élem meg a holnapot. Egy gyönge kisded kint a zuhogó fellegek alatt, hosszú órákon keresztül, biztosak voltak benne, hogy nem élem meg a másnap reggelt. De most mégis, itt vagyok, és eljöttem, hogy számot vegyek mindenért, ami azért történt, mert aznap otthagytak.

A nevem Kenna Walder, 17 éves vagyok, eddigi életemet egy romos, hatalmas épület falai között töltöttem a sorstársaimmal, kiknek ugyanaz a kegyetlen jövő járt mint nekem. Mi jár nekünk, kitaszítottaknak, kiket az élők kitagadtak, s nem fogadtak be a holtak? Nekünk, kik lemaradtunk a halál járatáról, mire tulajdon vérünk akart száműzni. Kiket sehova se fogadtak be, kiknek nem volt jövőjük. Mert nem volt, sosem lesz. Mi vagyunk a társadalom söpredékei, egyedül vagyunk, magányosan és bármit megadnánk egy parányi vigaszért, egy ölelésért, amiből éreznénk, hogy igen itt vagyok, amiből tudnánk, hogy igenis számítunk. De az az ölelés soha nem jött, és legbelül mind tudtuk, hogy ez nem igaz...soha nem fogunk számítani senkinek.

Hát ennyi az én történetem. Nincsenek márkás ruháim, nincsen vadonatúj sportkocsim, még csak jogsim sincsen, nincsen modern házam, otthonom sincs, nincsen szuper menő, pomponlány barátnőm, egy barátom sincs, és nincsen milliomos apám sem, még csak családom sincs! Én csak egy szegény lány vagyok, egy árnyék a falon, aki mellett mindenki elmegy, egy nyomorult itt ragadt lélek, akit senki nem karol fel, sem halandó, sem holt, kire nem vár más csak a bizonytalanság, mert sosem lesz senki, akiben megbízhat, akire támaszkodhat majd, nem lesz senkije és semmije, ami kicsit is hasonlítana egy csaláshoz. Egy ismeretlen szó marad majd, az egész életemben. Köszönöm nektek; anya és apa, tönkretettétek az életemet, már ha lehet egyáltalán ezt életnek nevezni.

Azért jöttem ebbe a városba, mert állítólag itt találtak meg, ennek a városnak a poros, hideg utcáin, itt születtem, itt dobtak el és itt fogok szembenézni azokkal, kik ezt tették velem. Hiába nevelkedtem egy több kilométerrel odébb lévő, bájos kis városkában, már gyerekkorom óta arról álmodtam, hogy visszatérhessek ide, bekopogjak a szülőházam ajtaján és azoknak az embereknek a képébe vágjam mit tettek velem.

Kényszeríteném őket, hogy a szemembe nézzenek és mondják el miért tették, miért hajítottak el, mikor csak egy pelenkás kis csomag voltam. Miért nem akartak felnevelni, végignézni első lépteimet, felcseperedésemet, hallani első szavaim, emlékbe eltenni legszebb rajzaim, eljönni az iskolai előadásokra, végighallgatni az első zongoradarabom eljátszását, vagy látni az első elesésemet biciklivel. Megkérdezném, miért nem kerestek soha, vagy miért hagytak úgy ott, miért nem vittek el egy kórházba legalább a fagyos utca helyett. Megtudni miért nem akarták, hogy az életük része legyek, vagy ők miért nem akartak az életem része lenni.

Talán szegények voltak? Nem számított volta. Soha nem volt semmim, de legalább családom lett volna, a szeretetükkel is beértem volna. Az ölelésük melegített volna a hideg téli éjszakákon, szerető szavaik melegítették volna átfagyott szívemet. De úgy tűnik, nekik ez nem lett volna elég, vagy én nem voltam elég. Talán, mikor megláttak, azonnal gyűlöltek. Talán azt hitték egy szőke, kék szemű kislányuk lesz, tejfehér bőrrel, vagy egy csokoládébébi, kreol bőrrel, sötét hajjal és szempárral. Ehelyett egy vörös, mondhatni piros égnek álló hajú, nagy meghatározhatatlan színű barnás-vöröses-narancsos szemű kis porontyot fogtak a kezükbe. Érthető, hogy nem kellettem nekik! Soha nem kellettem senkinek. Hiszen olyan vagyok, mint egy megtestesült boszorkány, csak a szeplők hiányoznak, bár ha így emlegetem, biztosan nemsokára azok is kijönnek az arcomon. De jó!

A nevem Kenna Walder, 17 éves árva lány, aki most eljött az eddig otthonának hívott kisvárosból és most itt áll egy nagyváros közepén, felkészületlenül, önmagát hibáztatva, amiért olyan ostoba volt, hogy egyáltalán megfordult a fejében ez az egész. Azt hitte könnyedén idejöhet, beiratkozhat a helyi gimnáziumba, megkeresné a családját, akik tárt karokkal fogadnák és nem kellene a kollégiumban laknia. Vissza akart menni, de már csak a busza távolodó sárga foltját látta, majd befordult a következő kereszteződésnél és a hátsó lámpáinak vörös fényszórója is eltűnt a szemei elől. Végleg ott maradt, egy idegen városban, ott ahol minden elkezdődött és egyedül volt, úgy ahogy minden kezdődött. 

A pillanatok határozzák meg kik vagyunk, ismételtem magamban. Akkor én most egy erős bátor nő leszek, aki képes szembenézni a múltja kísérteteivel, akiknek árnyékai már születése óta követik őt. Egy erős fiatal lány leszek, aki képes lesz harcolni a saját igazáért, ki megmondja a tutit azoknak a szívtelen gazfickóknak.

A hatalmas épület sötét, hosszú árnyékot vetve magasodott fölém. Bejáratán lassan, egyesével, vagy éppen tömegesen szállingóztak be a diákok. Az iskola kitárt karokkal fogadta őket, pontosabban ajtókkal. Kellett egy kis idő, hogy rászánjam magam és közéjük vessem magam. Átléptem az iskola küszöbét, majd megindultam abba az irányba az ismeretlen területen, ahol úgy véltem megtalálom az igazgatóit. Nagyot tévedtem, a kémiaszertárba sétáltam be, ahonnan egy dühös képű gondnok felháborodva zavart ki én pedig kénytelen voltam más irány felé fordulni. Nem akartam segítséget kérni, saját magamtól akartam boldogulni, ahogy eddig mindig. Soha nem számíthattam senkire, miért most kezdeném el a segítségkérést? Majd megtalálom én.

Bolyongtam fel alá, de úgy tűnt ez nem az én szerencsenapom. Megmásztam mind a 3 emeletet, bejártam az összes folyosót, benyitottam minden terembe, ahol a még órára gyülekező diákok furcsán megbámultak, majd miután távoztam, gondolom a hátam mögött, kiröhögtek. Mindig így van ez, a társadalom nem szívleli a különcöket, én pedig teljesen az vagyok! Lángoló vörös tincseimmel, mik a levegőbe szökve tűzben égnek, és seszínű, színkavalkád szemeimmel hogy is ne keltenék feltűnést és tűnnék ki a tömegből. Megérdemelném a különcök különce díjat.

Legvégső elkeseredésében végigcsörtetett az 1. emeleti folyosókon és benyitott abba a terembe, ahol még nem járt. Egy dundi, fehér köpenyt viselő, szőke nő mosolygott rá. Arca barátságos volt és a lány végre rászánta magát, hogy megkérdezze, ő biztosan segít neki. Éppen egy fiú vállát kötözte be, aki úgy tűnik már reggel 7:50-kor lesérült. Bizonyára az orvosiba tévedt.

- Mi történt, kedveském? - kérdezte a nő kedvesen mosolyogva. - Megsérültél? Rosszul vagy?

- Nem...izé...én csak...szóval, ez lenne az első napom és be kellene mennem az igazgatóiba, de totál eltévedtem - szabadkozott.

- Hát ez néha megesik, Oliver, majd elkísér, ugye? - ajánlotta fel a fiú segítségét, aki csak hümmögött.- Ezt úgyis bekötöztem, egy-két napig kihagyhatnád az edzést, és legközelebb jobban vigyázz, tudod, hogy az a Mark Stanis fiú nem nagyon kedvel téged, inkább kerüld el őt, vele együtt ezeket a véletlen baleseteket.

- Jól van - szólalt meg először, majd felállt és megfordult.

Magas volt, vékony, és szálkás. Rövidre nyírt sötét haj keretezte az arcát, amiről csokoládészín szemek ragyogtak a világra. A nadrágjából csöpögött a víz, a vállán egy kisebb kötés futott keresztül, a pólója pedig a földön hevert így a lány szeme elé tárult az a látvány, amitől folyni kezdett a nyála. Mellkasán dudorodtak az izmok, karján feszültek a muszklik. A fiú hasán ott domborodott az a bizonyos 8 kocka, amit még soha nem látott.

Szóval ilyen az a bizonyos kockahas, gondoltam, majd észbe kaptam és elkaptam a tekintetem.

Fejét lesütötte és megvártam, míg a fiú fölveszi a szintén vizes pólóját. Tudtam, hogy hiába bámulom, egy ilyen pasi soha nem venne tudomást egy olyan lányról mint én. Valószínűleg a suli legnépszerűbb csajával van, a pomponlányok vezetőjével, a szőke szépséggel, aki darabokra cincál mindenkit a pink műkörmeivel, aki a fiúkája közelébe megy.

- Na menjünk! - nyitotta ki az ajtót és maga elé engedett - Köszönöm, Mrs. Anderson. Viszlát!

- Viszlát - mondtam halkabban, majd kiléptünk a szobából.

Egy ideig csak némán sétáltunk egymás mellett. A fiú mutatta az utat a én pedig némán követtem. Egyikük sem akart először megszólalni, pedig szívesen beszélgettek volna egy kicsit. Kenna, hogy legalább egy ismerőst szerezzen az első napon, Oli pedig, hogy végre egy olyan lánnyal beszéljen, akit nem érdekel, hogy a műkörmösének nincs rikító pink cuccosa az épített körmökhöz, mert nincs műkörme. A fiú nagy levegőt vett, mégiscsak ő a fiú, nem várhatja el, hogy a lány szóljon hozzá először.

- Szóval, új vagy itt? - kérdezte.

- Igen - válaszoltam bizonytalanul.

- Klassz, amúgy Oliver vagyok - mosolygott rám. - Egyébként a fogadóbizottság elnöke!

- Én meg Kenna - viszonoztam a vigyort.

- Klassz név - mondta ki másodszorra is ezt a szót.

Teljesen elpirultam, az arcom vörös színben úszott, így kénytelen voltam lehajtani a fejemet. Még soha nem mondott senki ilyen, főleg nem egy fiú. Egy szuper szexi fiú.

- Mi történt a válladdal? - kérdeztem, hogy eltereljem a témát.

- Csak megint balhéztam Stanisszel - válaszolta grimaszt vágva, majd látva értetlen képemet felnevetett. - Bocs, bizonyára fogalmad sincs ki ő. Egy seggfej, aki arra hajt, hogy megszerezze tőlem a csapatkapitány címet és kitúrjon a csapatból. Egy görény, aki alattomosan próbál előre jutni. Vigyázz vele!

- Oké, észben tartom - mosolyodtam el.

- Olííííí! - kiabálta valaki nyávogva.

Úgy tudtam én, hogy az ilyen szexi, kedves pasiknak, ilyen plázapicsa csajuk van, gondoltam.

Végigtipegett a folyosón, majd mikor odaért hozzánk a fiú nyakába ugrott és elkezdte ölelgetni puszilgatni és minden áron a szájára akart tapadni, de látszólag a fiú most erre nem nagyon vágyott. Sőt kifejezetten olyan fejet vágott, mint amikor valami nagyon zavarja őt és szabadulna. Mikor a szőkeség észrevette a fiú közömbösségét abbahagyta, megigazított a miniszoknyáját és engem kezdett támadni.

- Bocs szívem, ő már foglalt! Keress magadnak mást, hess- hess innen - integetett a kezével.

- A folyosó végén balra! - kiáltotta utánam Oli, ahogy otthagytam őket.

A hátam mögül még hallottam a szőkeség nyavalygását és Oli morgását a lány viselkedése miatt, de nem fordultam hátra, csak céltudatosan mentem előre. Nem akartam látni őket, nem akartam hallani őket, csak minél messzebb kerülni tőlük.

A folyosó végén balra, ismételtem magamban, ahogy befordultam.

Idegen terep volt, úgy tűnik itt ma nem jártam, tehát biztosan jó helyen járok. Végighaladtam a folyosón, majd megálltam az ajtó előtt. Igazgatói iroda, volt rá kiírva. Én hülye, hogy lehetek ekkora idióta, hogy ide nem találok el?

Bekopogtam, majd benyitottam. Egy alacsony, középkorú nő ült az igazgatói székben. Korát meghazudtolóan nézett ki. Talán 40 éves lehetett, bár amiatt a rengeteg, vakolatnyi smink és testre feszülő elegáns ruhái miatt inkább egy 35 éves utcalányra hasonlított. Pöffeszkedve öntelten ült a székecskéjében. Vele szemben egy körülbelül velem egy korú lány flegmán ücsörgött egy széken, nem nagyon törődve a vele szemben ülő látszólag ideges nővel.

- Jó napot, Kenna Walder vagyok, az új diák.

- Szervusz, végre megérkeztél! - erőltetett mosolyt az arcára a nő. - Itt van az órarended - nyújtott át egy kis lapot - A könyveidet a könyvtárban veheted át és a kollégiumban már elő van készítve a szobád, 4 ágyas szobák vannak, de még csak egy szobatársad van, Nixie Devine - mondta mire a lány felhorkant és az orra alatt elmormolt valamit, ami vészesen hasonlított arra, hogy "lohadt durva".

A nő villámló tekintettel meredt a lányra majd hozzászólt:

- Terra Clarke, netán van valami mondandód?! - kérdezte dühösen.

- Ja, nem, semmi, csak ez a száraz levegő borzalmas! - válaszolta flegmázva.

- Hjajj, oké tűnés innen és ha még egyetlen egy óráról is "hiányozni" mersz, felfüggesztés! Érthető voltam?!

- Világos mint a Nap! - válaszolta, majd indult volna az ajtó felé.

- És legyél szíves körbevezetni őt az iskolában! Viszlát! - hessegetett ki minket, majd az ajtót bevágta mögöttünk.

A lány egy nagyot sóhajtott, majd körbevezetett. Megmutatta mi hol van, a fontosabb termek, a többit, hogy találhatom meg a számozásuk alapján, hol van az ebédlő, a zeneterem és a rajzterem, ahol egész sokat időzött. Mesélt az iskolai életről, a tanárokról, szidott néhányat közülük, néhányat nagyon dicsért és a rajztanárról szinte ódákat zengett, míg a kőszívű matektanárt szinte elásta 5 méter mélyre. Éppen az iskola előtti szép, füves, virágokkal teli parkos részen sétáltunk, mikor hirtelen történt valami...

Fú ennyi lenne, muhahahahha, végre befejeztem :DDD Lora voltam, és ez az én részem volt :DD wááá Remélem tetszett!! Komiknak örülnénk :D