1. rész

Sziasztok!:)

Itt is lenne az első rész.:)
De még a rész előtt néhány infó! Először is köszöntünk minden kedves idetévedt olvasót. Ezen a blogon négy különböző családi háttérből érkező lány történetét olvashatjátok, reméljük, hogy elnyeri majd a tetszéseteket. A második dolog, hogy ez a rész most csak egy szemszögből íródott, mégpedig Terra szemszögéből. Most az ő életébe, pontosan a reggelébe kukkanthattok be.
Reméljük, hogy tetszeni fog, és kapunk pár jó szót, esetleg rendszeres olvasókat.:)
Jó olvasást és szép napot nektek!

Üdv,

Lora & Fanni

Mindenki életében eljön az a pillanat, amikor már nem bírja tovább. Az ember próbálja türtőztetni magát, higgadt maradni, de mikor már annyira felgyülemlett benne a harag és a düh, hogy bármelyik pillanatban robbanhat… hát sok sikert a környezetének!

Velem sem történt ez másképp.

A mai tinédzserek előszeretettel kezdik a reggelüket egy kis konfliktussal. Veszekedés az anyjukkal, mert nem hajlandóak felkelni. Utána kiabálás a fürdőszoba előtt az idősebb testvérrel, hogy ki használja előbb azt, vagy harc lent a konyhában az utolsó szelet pirítósért. Tudtommal ez egy egészséges lány mindennapjait írná le, de nálunk más a helyzet. Én örülök, ha nem kell reggelente találkoznom a szüleimmel vagy a bátyámmal. Nálunk állandó vendég a Veszekedés és a Harag, akik örömmel színesítik a reggeleinket. Én persze örömmel nyugtáznám, ha mellőzhetnénk őket, de pechemre apa már jól összebarátkozott velük. Szerinte az ideális család nem csak annyiból áll, hogy mosolygunk egymásra és úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Véleménye szerint sokkal jobb, ha kiadjuk magunkból a felgyülemlett haragot és rázúdítjuk a másikra. Ő ezt napi szinten megtette velünk, bár nem tudom, hogy azután megnyugodott-e a kicsi lelke. Őszintén szólva nem is érdekel addig, míg engem bele nem rángat a napi kötelező afférba. Bár fáj azt látni, hogy anyát ok nélkül oktatja ki, esetleg megüti. Ilyenkor persze a segítségére sietek, de mindhiába. Apa kétszer akkora, mint én vagy anya, és ha nem is kondizna annyit, akkor sem tudnék szembeszegülni vele.

Ekkor megkérdezhetné az ember, hogy mit csinál ilyenkor a bátyám.

Hát semmit! Tojik az egészre.

Általában délig fel sem kel, így átalussza a rutinná vált viszályt. De ha ébren is van, akkor sem csinál semmit, leszámítva a rengeteg szennyest és mosatlant. Az ő szavaival élve ez a véleményem róla: Szart sem ér az egész. Mark kiskorunktól kezdve tojt az egész világra, az ő elvei szerint, amit nem tudsz a magad hasznára fordítani, az nem is létezik. Így történt meg az is, hogy eltávolodtunk egymástól. Bár Lena – a nővérünk – próbálta egyben tartani a családot, de az Apaterror ellen nem tudott semmit sem tenni. Ez az oka annak is, hogy Lena elköltözött tőlünk, amint vége lett a középiskolának. Azóta se én, se bármelyik családtagom nem látta őt, esetleg beszélt volna vele. Eleinte nagyon hiányzott, napi szinten sirattam őt, amiért apa jól elfenekelt. Anya próbált védeni, de apa hajthatatlan volt.

- George, kérlek hagyd őt! Hisz még csak egy kisgyerek. Nem érti, hogy miért nincs itt Lena.

- Éppen azért kell most elkezdeni a nevelését. Ha minden kis dolog miatt sírni fog, mi lesz belőle? Egy érzelmi idegroncs – sújtott le rám újra – Azt akarod, hogy a lányodat kihasználják és megvessék? Ilyen jövőt szánsz neki?! – üvöltötte magából kikelve.

Én meg csak ordítottam a padlót bámulva. Szemeimből patakokként folytak a könnyek, sóval marva az arcomat. Egy újabb ütést követően anyára néztem és könyörögtem, hogy segítsen. Tanácstalanul figyelte, ahogy apa jól megver, eszébe sem jutott segíteni. Attól a naptól kezdve ellenségként tekintek a saját apámra. Számomra már akkor halott volt, mikor először kezet emelt anyára. Azóta próbálom őt elkerülni és mindent megtenni annak érdekében, hogy megkeserítsem az életét.

- Te még mindig itt vagy? – hüledezett anya, amint belépett a konyhába – Tíz perc múlva az iskolában kéne lenned – tette csípőre a kezét, de egyáltalán nem lehetett őt komolyan venni. Azóta nem, amióta hagyta magát alul maradni az Apaterrorban.

- Ma nem megyek suliba – morogtam az orrom alá, majd egy újabb kanál müzlit nyomtam a számba. Kómásan üldögéltem a konyhapultnál, magam elé húzva egy tál hideg tejet, melyben gabonadarabok és mazsolaszemek úszkáltak. Hajam oly rendezetlenül és kócosan meredezett az ég felé, hogy akár Einstein frizuráját is lepipáltam volna. Szemeim alatt nagy szürke táskák húzódtak, arcom másnaposságról árulkodott. Csak egy kinyúlt zöld póló takarta a fontosabb, elfedni való testrészeimet.

- Tessék?! – ugrott két oktávval feljebb anya hangja, amint rájött, ellenállásba ütközött. Türelmetlenül dobolt a pulton, szúrós szemmel méregetve engem, de egyáltalán nem hatott meg. Komótosan emeltem felé a tekintetemet, szám huncut mosolyra húzódott.

- Jól hallottad. Ma nem megyek suliba.

Anya szólni sem bírt, csak tátogott, mint egy partra vetett hal. Tehetetlenül rogyott le a mellettem lévő székre, be kellett látnia, hogy semmi esélye sincs ellenem. Arcára kiült a fáradság és aggodalom. Most lehetett csak igazán látni, hogy milyen idős is már anya. A ráncok, melyek völgyekként húzódtak végig az arcán, általában láthatatlanok voltak a sok smink alatt, melyet a külvilág számára kent fel magára. De ilyenkor, mikor csak én láthattam őt, bukkant fel az-az igazi nő, aki valójában volt. A Nő, aki éjt nappallá téve dolgozott, hogy megteremtse a mindennapi betevőre valót, aki csak azért vállalt plusz munkát, hogy a gyerekei jó iskolába tudjanak tanulni, aki elviselte a pofonokat, amit az élettől vagy a férjétől kapott.

Én mindig is tudtam, hogy kitartó személyiség, de látva, hogy mit művel vele nap, mint nap az-az ember, kezdtem kételkedni benne. Ő sem gondolhatta komolyan, hogy apa kény kedve szerint csak úgy megütheti őt. Többször próbáltam elmagyarázni neki, hogy jobb lenne, ha elválna tőle, de hajthatatlan volt. Tartotta magát a fogadalomhoz, amit évekkel ezelőtt tett le apával az oltár előtt.

- Mi az, hogy nem mész iskolába?! – háborodott fel apa, amint észrevette, hogy még itt vagyok.

 Mind a ketten összerezzentünk anyával, nem hallottuk, hogy lemászott volna az emeltről. Pedig azt biztosan észrevesszük, hisz a gerendák, amik lépcsőként szolgáltak, oly öregek és korhadtak voltak, hogy a legkisebb súlyváltozásra is hangosan felmordultak.

Ingerülten felsóhajtottam és lekászálódtam a székről.

- Jól hallottátok! Nem megyek be, és kész! – fontam össze a karomat magam előtt, ezzel is húzva egy határt köztem és a liluló fejű apám között. Esélyes volt, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat, így jobban jártunk, ha mind a ketten fedezékbe húzódunk anyával.

- Na, ide figyelj kisasszony! Most azonnal felmész a szobádba és átöltözöl, hogy aztán be tudjalak vinni az iskolába! – mutatott a lépcső felé – Nem azért fizettem ki tízezreket, hogy aztán csak úgy kidobd az ablakon. Rendesen fogsz járni az iskolába, mint bármelyik normális diák!

- Miért nem tudod felfogni, hogy ez az élet egyáltalán nem normális? –kiabáltam már én is – Terrorban élünk itt melletted, anyát napi szinten megütöd. Ha valami nem tetszik neked, az rá a megoldás, hogy ütsz?

Anya felsikoltott félelmében és a szája elé kapta a kezét. Mind a ketten rá néztünk, de egyikünk sem foglalkozott vele túl sokáig. Csak úgy forrt bennünk a düh és a megvetés egymás iránt, amit bármelyik pillanatban ki is mutathattunk. Apa keze ökölbe szorult, úgy kellet türtőztetnie magát, hogy meg ne üssön. Kajánul elvigyorodtam és a képébe köptem a szavakat.

- Rajta! Ha meg akarsz ütni, csak tessék. A véleményem úgyis ugyan az marad, mint eddig – tártam szét a kezeimet.

- Te kis… - mordult fel, majd pofon vágott. A fájdalom, amit akkor éreztem, felülmúlhatatlan volt. Nem a testi fájdalomra gondolok, a szívem tört milliónyi darabkára. Engem még egyszer sem ütött meg ez idáig, de ma valahogy sikerült kiprovokálnom ezt a pofont. Anya ismét felkiáltott, de egy helyben maradt, még csak meg sem fordult a fejében, hogy a férje ellen forduljon. Ő rá is haragudtam, de a gyűlöletem nagyobb részét apám iránt éreztem, és ezt közöltem is vele.

- Gyűlöllek! – suttogtam elhaló hangon, majd drámaian távoztam. Feltartott fejjel, kihúzva magamat sétáltam ki a konyhából, hátrahagyva a dühöngő férfit és a sírás szélén álló nőt. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy elsírom magam, esetleg kirohanok a világból. Még véletlenül sem szerettem volna éreztetni vele, hogy fáj, amit csinál. Amint kiértem a konyhából, a lépcső felé vettem az irányt, de még nem mentem fel. Féltettem anyát, aki kettesben maradt azzal a pszichopatával. Óvatosan leültem a lépcső aljába és hegyezni kezdtem a fülem. Először csak apróbb neszeket hallottam meg, de pár perc múlva apám erőteljes hangja is előtérbe került. Úgy ordított, mint akit elevenen megnyúznak. Még hallgatni is rossz volt a kioktatást, nem hogy megélni.

Szegény anya!

- Ez is a te hibád! Ha nem lennél ilyen engedékeny vele szembe, akkor tudna tisztelettudóan viselkedni – vádaskodott – Erről is csak te tehetsz Mary! A válasz elég halk volt, gyanítom, hogy anya alig mert megszólalni.

Nagyot sóhajtottam, majd felálltam a lépcsőről. Halkan megfordultam, mire bátyám lomha testének ütköztem.

- Te meg mit hallgatóz…? – horkant fel. Reflexszerűen csaptam a tenyerem a szájára, hogy még véletlenül se buktasson le a veszekedő szülők előtt. Próbált tiltakozni, de nem hagytam magam. Jól megragadtam a karját és felvonszoltam az emeletre, pontosabban a szobámba. Amint bezártam magunk mögött az ajtót, dühösen rontottam neki.

- Te teljesen meg vagy húzatva? Miért nem tudsz legalább egyszer normális testvér módjára viselkedni? – kalimpáltam a kezeimmel – Vagy ha eddig nem is voltál normális, akkor legalább most hagyhatnál békén!

- Már elnézést, de nem én voltam az, aki pofátlanul hallgatja ki a szülei beszélgetését!

- Az más – vontam vállat.

- Persze! Az más… - hagyta rám, majd komótosan kisétált a szobámból.

- Hülye barom! – morogtam, majd lehuppantam az ágyra. Lassan az órára sandítottam, már csak pár perc volt a suli kezdésig. Ha nagyon akartam volna, akkor még csengetés előtt beérhettem volna, de a reggeli incidens után már élni is alig volt kedvem, nemhogy iskolába menni. Fáradtan dőltem hátra, majd szuggerálni kezdtem a plafont. Az esélyeimet mérlegeltem.

Vagy leszek olyan hülye és bemegyek a suliba, vagy maradok barom és megkezdem a második hét lógást. Egyik se volt szimpatikus, de választanom kellett. Morogva tornásztam magam ülésbe, egyúttal a táskámat is kihalászva a takaróm alól. Fénysebességre kapcsolva öltöztem fel; ami az utamba került, azt mind magamra aggattam. Egy gyors sminket is felkentem megnyúzott arcomra, majd egy utolsó pillantás az egész alakos tükörben, és már indulhattam is.

De persze eszem ágában sem volt a bejárati ajtón át távozni. A végén még meg kellett volna hallgatnom még egy órás áriát az idő betartásáról és az iskolai kötelességeimről. Az agyam nem tudta volna még azt a szutyokáradatot befogadni. Inkább döntöttem az ablakom mellett.

Kedvtelenül sétáltam a suli előtti téren. Inkább ott lézengtem, mintsem hogy találkoznom kelljen azzal a banyával. Mrs. Garcia, vagy, ahogy mindenki hívja, Petunia már biztos hadjáratot indított ellenem, amiért feltűnően kerültem az iskolát. Így inkább meghunyászkodva az egyik félreeső padhoz sétáltam és kényelembe helyeztem magam. Egy öreg tölgy alatt ültem, de a Nap kitartó sugarai még így is elérték az arcomat. Becsuktam a szemem, és a Nap felé fordulva élveztem a lágy szellőt. Eltelhetett pár perc, míg a madarak ritmikus dalait hallgattam, fel sem tűnt, hogy rég kicsengettek az első óráról. A teret azonnal elözönlötték a diákok. A nyüzsgés zökkentett ki a kellemes harmóniából. Bosszankodva néztem végig az óriás hangyabolyon. Mindenki a barátaival lógott, heccelték egymást, esetleg valamin jót röhögtek. A sportolók egy külön kis csoportot alkotva rugdosták a labdát, míg az irodalmi szakosok könyvet olvastak, vagy a következő színdarabot gyakorolták. Mindenki tartozott valahová, csak én éreztem magamat kívülállónak. Persze nekem is voltak barátaim, de inkább hívtam őket havernak, mintsem igaz barátnak. Merengve néztem a távolba, teljesen kizárva a külvilágot. Valószínűleg ezért nem vettem időben észre a veszélyt.

Egy hangos ordítás…

Egy felém száguldó labda...

Majd minden elsötétült.

A következő kép, amire emlékszem, az Benett vigyorgó arca volt. Egy kisebb tömeg gyűlt körénk, mindenki a kiterült Terra-t akarta látni. Vagyis engem.

- Minden oké, Terra? – hajolt le hozzám Benett. Összeráncolt homlokkal néztem fel rá. Ez most komolyan kérdezte? Tényleg volt kép megkérdezni, hogy minden oké-e velem? Nem mintha ő nyomott volna fejbe egy focilabdával.

- Igen. Leszámítva a túlzott közelségedet. – ültem fel - Mássz már ki a képemből, nekem is van személyes terem! A fiú kiegyenesedett és elnevette magát.

- Minden oké srácok! Terra él és virul. A tömeg lassacskán széledni kezdett, míg végül már csak mi maradtunk.

Én.

A labda.

És Benett.

- Biztos, hogy minden rendben van? – mért végig aggódva.

Na, nézd már! Amint elmennek a többiek már is átvált aggódó szülőbe? Hogy is van ez Benett?!

- Mint láthatod élek – tártam szét kezeimet – Amúgy nem áll jól az aggódó apa szerepe. Túlontúl gyerek vagy még hozzá – vigyorodtam el, majd faképnél hagytam. Elfelejtve a razziát tartó igazgatót és az egy hét lógást, léptem be az iskola ajtaján. Rutinosan fordultam balra, hogy a szekrényemből kiszedjem a fontosabb könyveimet, majd a terembe menjek. Már kezdtem is volna a megszokott menetben, ha valaki el nem ordítja a nevem.

- Terra! – jégszoborrá dermedve álltam meg a folyosó közepén. Ekkor tudatosult bennem, hogy Garcia biztosan engem keres. Elmotyogva egy cifra káromkodást újra elindultam. Próbáltam figyelmen kívül hagyni az igazgató egyre erőteljesebb ordítozását, de már lassan az egész iskola tőle zengett.

- Terra. Terra! TERRA! – rohant utánam, jobb kezét a magasban lengetve.

- A francba – álltam meg, majd egy vigyort erőltetve magamra megfordultam – Jó reggelt Mrs. Garcia! Csípőre tett kézzel állt előttem, arcáról sütött a gyűlölet.

- Az irodámba! Most! – kiáltotta, majd a seggét rázva otthagyott a folyosón. Elképedve néztem az idősödő nőt, aki elfelejtve korát lejtett végig a nyüzsgő iskolán. Pár percig csak álltam ott némán, majd rántva egyet a táskám pántján az igazgatói felé vettem az irányt…