12. rész

Sziasztok, megérkezett az új rész, ezúttal tőlem, Lorától, végre már, hehehe :) Aki erős nyelvezetű szöveget várt, az most kicsit csalódhat, mivel nem Nixie része jön ezúttal, bár garantálom, a tartalom kárpótolni fog a cifra nixieféle káromkodások miatt :DD

Utazás közben eltévedni szerencsétlen dolog, de elfelejteni az utazás célját és értelmét... ez sokkal kegyetlenebb érzés. Én világéletemben egyedül utaztam, magányosan, már a legelső lépések megtétele óta. Volt, hogy mellém szegődtek, hajtani próbálták az életem kormánylapátját, de figyelmetlenek voltak, és ki kellett szállniuk az összetört romokból. Így egyedül mentem ismét tovább, de egy kicsit összetörten. És már nem én voltam az, aki megérkezett.

Elvesztettem, majd ismét megtaláltam önmagam. És megtett útjaim során, egy darabka mindig elhalt bennem, de ezáltal visszakaphattam azt, aki elveszett. Ha elveszel, lehetőséged nyílik rá, hogy válassz. Saját döntéseket hozz. Olyat, ami befolyásolhatja a hátralévő életed minden egyes napját. Eldöntheted, hogy visszatalálsz, ahhoz aki voltál, vagy örökre hagyod elveszni. Eddig mindig a helyes döntést hoztam, de most...úgy érzem végleg elvesztem.

Mióta csak az eszemet tudom kutatok, és keresek, de sosem találok. Utazok, majd egy kicsit meghalok, mikor ismét csak cél nélkül bolyongok, mert a remény hitében megtett út ismét csak egy újabb kudarc lett. Letérek az ösvényről, és egy új utat gyártok, én járom ki az ösvényt, majd visszaballagok azon, és visszakullogok a kijárt ösvényre, de egyik sem vezet sehová, csupán az ismeretlenbe, ahol a válaszok megszűnnek létezni. Egész életemben válaszokat kerestem. Egyetlen kérdésre. Egyetlen ok miatt. Egyetlen megválaszolatlan kérdés miatt.

Kutattam, de nem találtam. Elestem, majd fölálltam. Feladtam, de ismét tovább mentem. A válaszok keresése során rengetegszer csalódtam, estem kétségbe, vagy tértem le a helyes útról. Rengeteg csalódás ért, és rengeteg emberben csalódtam. Elvesztem a kérdések között. De most, mégis, amikor a birtokomban van már a régóta hajszolt válasz...elveszettebbnek érzem magam, mint korábban valaha.

Mint minden más árva gyerek, aki nem tudja miért van ott, ahol, azon gondolkodtam egész életemben, vajon nekem miért nincsenek szüleim. Vagy ha vannak is, miért nem velük vagyok a sok intézetes gyerek és nevelőnő helyett. Nem tudtam róluk semmit, így rosszabbnál rosszabb gondolatok és elméletek fogalmazódtak meg bennem, ahogy nőttem. Néhány bizarr verzióban a szüleim drogosak voltak, akiknek csak egy baleset voltam, akitől igyekeztek megszabadulni, mert ha megtartanak nem lett volna pénzük anyagra. Másban az anyámat elhagyta az apám és ezért én sem kellettem neki, hogy arra az emberre emlékeztessem. Volt olyan, amiben szimplán nem tetszettem nekik ezért kidobtak. És ez csak néhány aközül a gondolatok közül, amik egy árvaházban felnőtt gyermek fejében lejátszódik, ahogy egész életében azon gondolkodik, neki miért is nem lehet családja.

Dühös voltam. Gyűlöltem őket. Amiért másnak megadatott nekem pedig nem. Utáltam őket. Amiért elvették tőlem az esélyt, hogy családom lehessen. Megvetettem őket, amiért azt, akinek a legfontosabbnak kellett volna lennie számukra, megtagadták. Mégis valahogy, valamilyen módon a szívem összes szeretetével kész lettem volna szeretni őket, mert titkon mindig abban reménykedtem, hogy egy nap eljönnek értem.

Nem jöttek. És mint rájöttem azért nem tették, mert mindvégig egy sötét, mély, sírgödörben feküdtek, míg én gyűlöltem és megvetettem őket, amiért elhagytak. Utáltam őket, pedig semmiről nem tehettek. Szörnyű ember vagyok... Gyűlöltem a saját vérem, míg az már nem is folyt azok ereiben, kik a világra hoztak.

Egy világ omlott össze bennem, mégis tartanom kellett a külső kemény vázat, ne meglátszódjon rajta, hogy odabent valami összetört. Látszólag egyben voltam, senkinek nem tűnt fel, hogy bármi baj lenne velem. Sőt, talán annyira jól játszottam a szerepemet, hogy talán úgy is tűnhetett, minden a legnagyobb rendben van. És ez arra ösztönözte másokat, hogy rám zúdítsák a saját, idegesítő kis problémáikat. Pedig nekem lett volna szükségem segítségre, nem nekem kellett volna másokat megtartanom.

Szerencsére Nixie ezúttal nem szólt be semmit, nem is zaklatott, nem is akart elzavarni. Olyan volt mintha megbékélt volna a helyzettel, hogy ott maradok. Vagy talán csak nem volt már ideje, hogy engem is piszkáljon, mikor épp azzal volt láthatólag elfoglalva, hogy a lehető legrövidebb szoknyát vegye fel, a legkivágottabb pólóját, aminek dekoltázsa szinte a köldökéig ér, a lehető legegyenesebbre vasalja a haját és megdöntse a sminkviselés világrekordját, mert bőven túlszárnyalta a rekordert az arcára kent 5 kiló vakolattal. Könnyű volt kikövetkeztetni, hogy mit fog csinálni, de azt már nem, hogy kivel. Talán ismét Olit akarta megfűzni, vagy lehet, hogy a legújabb prédája után koslatott, visszakövetelve a tangáját, nem mintha nem lenne már épp elég szétdobálva a szobában. De az is elképzelhető, hogy valaki újat szemelt ki, akit becserkészhet. Ez nem igazán érdekelt, most megvolt a magam saját kis problémája. Így kifejezetten örültem, hogy a szőkeség vadászatra ment.

De még ott volt Terra, aki mindenáron rám akarta zúdítani a gondjait. Engem viszont nem érdekelt az, amiről magyarázott nekem. A pitiáner kis problémái amiatt a hülye bugyi miatt. Egy primitív és számomra erkölcstelen dolog volt, amit Nixie tett, de ő már csak ilyen. Ő pedig nagy balhét csapott ebből a semmiért. Felhúzta magát, pedig semmi joga nem volt, végülis a srácot még csak nem is kedveli. És az egészet rám akarta zúdítani. De én képtelen voltam elfogadni, és hagyni hogy azok szavak lecsobogjanak a hirtelen egyre meredekebbé váló folyón. El akartam nyomni a hangokat. Bár nem voltam benne biztos, hogy mind Terra szavai, hogy ő mondja ki őket. De valami a fejemben visszhangzott és nekem el kellett hallgattatnom őket.

Bár ki is vehette volna észre, hogy valami nem okés velem? Soha nem volt senkim, akit valaha is elég közel engedtem volna magamhoz. Terra, Oli, sőt talán még Nixie is jófej, de egyikük sem ismer, még csak nem is a barátaim, csupán megpróbálnak haverkodni velem, mert ki kell bírnunk egymással egy szobában, de ennél semmi több.

Nem bírtam tovább a bezártságot, a fejemben tomboló orkán erejű szelet és az érzést amit megterhelt szívem már nem tudott elviselni. Ki kellett szellőztetnem a fejem, el kellett terelnem a gondolataimat. Vissza kellett találnom magamhoz, különben félő volt, hogy örökre elveszek...

- Hello, egy kávét kérek - ültem le a kollégiumtól mindössze egy utcányira lévő kávézó pultjához.

- Egy pillanat - kacsintott rám a pultos srác, aki aznap is feltűnően megnézett magának, mikor Dylan a szüleim után nyomozott. - Te új vagy itt - állapította meg.

- Miből gondolod? - vontam fel a szemöldököm, próbára akartam tenni.

- Sok ember fordul meg itt, de egy ilyen arcra emlékeznék - hajolt át a pult fölött. -  Amúgy Mark vagyok, de ha te azt kéred bárki más is lehetek, szeretem a szerepjátékokat - kacsingatott és a száját megnyalva vészesen közelebb hajolt. - Láttad már a várost? Én szívesen megmutatom neked mit érdemes megnézni - kacsintott ismét. - Hé, az este lesz egy klassz buli a Féreglyukban, az a helyi szórakozó hely. Ha akarod, én nagy örömmel bevezetlek a város éjszakai életébe - tett egy eléggé félreérthető ajánlatot, amitől borsódzott a hátam és a hideg futott végig rajtam. Egyszerűen tudtam, hogy nem tisztességesek a szándékai.

- Én, nem hiszem, hogy...

- Ugyan szivi, jó lesz, megígérem! - fűzögetett.

- Figyelj, én nem...

- Jajj, ne kéresd már magad!

- Nem csak barom vagy Mark, de még süket is? - csapott valaki egy nagyot a bárpultra, pontosan oda, ahol a fiú kezei vészesen közeledtek felém, és én még csak észre sem vettem. - Hagyd őt békén, különben a átrendezem az arcvonásaidat, és nem számít, hogy egy csapatban játszunk!

- Nyugi öreg, semmi nem történt! Én csak elhívtam a hölgyet, hogy bulizzunk egy jót, nemigaz? - nézett rám, mire én csak összehúztam magam és óvatosan oldalra pillantottam, Oliver állt mellettem, felém tornyosulva, támadásra készen. - Csak beszélgettünk egy kicsit - vigyorgott.

- Aha persze. Menjünk Kenna! - morogta, majd nem túl finoman megragadta a karomat, lerántott a székről és vonszolni kezdett. - Ha még egyszer meglátlak a közelében, véged van! - fordult még hátra.

Meg sem mertem szólalni. Nem tudtam, hogy köszönetet mondjak neki, amiért megmentett tőle, vagy inkább leüvöltsem, amiért durván elrángatott és beleszólt a dolgaimba a kérésem nélkül, vagy egyáltalán anélkül, hogy megkérdezett volna. Helyettem ő csak ne hozzon döntéseket. Mikor kivonszolt az utcára végre megállt. Szembefordult velem, és idegesen bámult rám.

- Maradj távol tőle! - mondta durván. - Mark Stannis egy igazi seggfej, hidd el nekem! És ha még egyszer meglátom a közeledben akkor nagyon megjárja. Ezt a te érdekedben mondom! Nem akarom, hogy egyáltalán szóba állj olyanokkal mint az az állat!

- Mi a franc bajod van? - kiabáltam rá. - Nincs semmi jogod beleszólni abba, hogy kivel beszélhetek és kivel nem!

- Talán igazad van, de vele nem fogsz azt garantálom! Mert ha csak a közeledbe megy, akkor garantálom, hogy az lesz az utolsó alkalom, hogy járni tud.

- Miért csinálod ezt? Semmi közöd hozzám! Nem is ismersz! Miért hiszed azt, hogy beleszólhatsz az életembe.

- Figyelj! - sóhajtott egy nagyot. - Kedves lány vagy! Mark Staniss csak úgy vonzza a bajt. Nem akarom, hogy bármi bajod essen. Ez ugyanúgy vonatkozik Nixie-re is. Ismerem Markot, egy szemét alak. Hidd el nekem, jobb lesz neked, ha távol maradsz tőle. Vagy kénytelen leszek beváltani az ígéretem.

- Minden rendben? - állt meg mellettem Dylan, és úgy meredt Olira, mint pár perccel korábban Oli a csapos fiúra. - Talán valami probléma van?

- Nem, minden a legnagyobb rendben! Én már úgyis menni készültem. - mondta. - Remélem megjegyezted, amit mondtam. Majd még ütközünk.

- Hé, minden rendben? - kérdezte a fiú.

- Nem tudom - sóhajtottam.

Mindig egyedül voltam. Sosem volt szükségem senkire. Senki nem is volt ellenem. És most hirtelen, úgy éreztem, hogy valaki törődni akart velem. Még ha furán is mutatta ki, de éreztem, hogy Oli szavai mögött más is bujkált. Törődött velem, még ha furcsán is mutatta ki. És valamiért, nagyon nem akarta, hogy annak a fiúnak a közelébe kerüljek.

- Mit tudsz arról a Mark srácról, a kávézóból? - kérdeztem.

- Éppen annyit, hogy azt mondjam; most azonnal verd ki a fejedből és messziről kerüld el, ha jót akarsz magadnak. Maradj távol tőle, én mondom. Egy ilyen lánynak mint te, semmi keresnivalója nincs egy olyan söpredék gazember közelében, mint ő - mondta ő is ugyanazt mint Oliver, bár ő nem volt annyira dühös, és parancsolgató mint ő. Ő nem mondta meg mit tehetek és mit nem. Ő szép érvekkel próbált rávezetni, hogy ne tegyem.

- Miért? Mit csinált, hogy mindenki ennyire félt tőle? - kérdeztem.

- Elég annyit tudnod, hogy ő tipikusan az a rosszfiú, akiktől az apukák rettegnek, ha a lányuk közelében látják. Te jó ember vagy, ne akarj ilyen emberek közelébe kerülni.

Óvatosan oldalra pillantottam és benéztem a kávézó hatalmas üvegablakán. Az a fiú, a csapos, az a bizonyos Mark meredten bámult rám. A tekintetével szinte felfalt. Mélyen a szemembe fúrta és nem eresztett. Mintha azt hinné meg tud babonázni. Dylan óvatosan a vállamra tette a kezét, ezzel kizökkentett és végre szabadulni tudtam a fogságból, melybe a fiú mély, végtelen szemei ejtettek.

- Minden rendben? - nézett át a vállam fölött, ás tisztán láttam, ahogy elfintorodik, mikor a szeme megakadt a fiún, aki még bizonyára mindig meredten nézett. - Hogy vagy? Úgy általában mindennel?

- Megvagyok - vontam meg a vállam.

 - Figyelj, - sóhajtott nagyot a fiú. - Tudom nem kértél, és nem akarom, hogy tolakodásnak érezd, de tovább kutattam.

- És? - csillant fel a lány szeme. - Találtál valamit? Megtudtál valamit a rokonaimról? Élnek még felmenőim a környéken?

- Ezt ne itt beszéljük meg, sok itt a kíváncsi fül és ez bizalmas téma - suttogta. - Valamint ebben a városban vannak olyan dolgok, amikről nem ajánlatos beszélni. A családod története is ezek közé tartozik. Lehet nagy port kavarna ha kiderülne, ki is vagy te.

- Rendben, de hát a nevem alapján bárki rájöhet - válaszoltam halkan, miközben hagytam, hogy elvezessen az utca fergetegéből.

A város, és az egész környék még teljesen új volt számomra, így fogalmam sem volt merre megyünk. Alig pár napja érkeztem, de még szinte semmit nem láttam. Ezt is fel kell írnom a teendők listájára. Annyira lefoglalt a családom utáni kutatás, hogy el is feledkeztem arról, hogy kicsit magamra is gondoljak és kiélvezzem, hogy egy ilyen gyönyörű város szívében állhatok.

Nem is figyeltem merre vezet, bíztam benne, csak mentem utána. Nem számított merre megyünk, hová, csak azt akartam, hogy hosszú idő után megtudhassak valamit. Dylan végigvezetett a főutcán, majd kanyargós mellékutcákon, ahol még mindig túl sok ember járt, és ő mindenáron egy nyugodt helyet akart találni.

- Jajj, állj már meg, és beszélj már! - torpantam meg az utca közepén.

- Figyelj, ezt nem itt kellene megbeszélnünk - súgta halkan, mikor pár arra járó kíváncsi tekintetével találtuk szembe magunkat, miközben elhaladtak mellettünk. - Ígérem, mindent elmondok, csak nem itt - mondta, majd megragadta a kezem és tovább húzott maga után.

Már végképp elvesztem, fogalmam sem volt merről jöttünk, most hol vagyunk és egyáltalán hová megyünk. Csak abban bíztam, hogy utána Dylan szépen haza is kísér, feltéve ha nem az itt lakó rokonaimhoz rontok be.

Szerencsére nem kellett már sokat mennünk, hamar kijutottunk a város nyüzsgéséből, a zajos mellékutcákból egészen a nyugalmas utakig, amiket már nem fedett se járda se kő, pusztán por, hisz egy földúton haladtunk már egy idő után. Valószínűleg bolond vagyok, amiért még csak meg sem fordult a fejemben, hogy miért hagyom, hogy egy alig két napja ismert, számomra idegen fiú, aki akár egy pszichopata sorozatgyilkos is lehetett volna, egy olyan helyre vezessen, ahol még ha sikítok se hall meg senki. De ilyenről persze szó sem volt. Bár talán utólag visszagondolva jobban jártam volna, ha ez történik, mintsem a valóság.

Végül megálltunk. Egy erdős, ligetes részre vezetett kísérőm, akinek szokatlan ábrázat ült arcán. Mintha azon vívódna vajon elmondja-e, vagy inkább hallgasson örökké. Sejtettem, hogy valami nagy dolgot tudott meg, és ez még kíváncsibbá tett. Talán talált egy idős nagymamát, vagy egy aggódó nénikét, aki talán nem is tud rólam és most tárt karokkal vár. De ennél komolyabb dolog volt. Nem egy rokont talált, hanem sokat, felkutatta az egész családfámat, s én kíváncsian vártam mit hoz a sors.

A sors ujja ezúttal rám mutatott, ámbár rá kellett jönnöm, hogy az a középső ujja volt. A családom egyáltalán nem olyan volt, mint ahogy elképzeltem volna.

- Mondd már! - csaptam le rá azonnal, mire ő lassan, kelletlenül előhalászott a táskájából néhány dokumentumot, amit bizonyára ellopott a munkahelyéről, ahol újságíró gyakornokként dolgozik.

- Figyelj, nem biztos, hogy most kellene erről beszélnünk - próbált lebeszélni, amiből rosszra következtettem. - Csak most tudtad meg a szüleidet is...inkább ne erőltessük!

- Dylan, ne szórakozz velem - mondtam kissé dühösen, majd kikaptam az iratokat a kezéből és felnyitottam azonnal a legfölsőt.

Egy családfa volt az apám részéről, egészen visszamenőleg az 1780-as évekre, vagy még korábbra. Nem vacakoltam a korábbi generációkkal, azokat még ráérek később is tanulmányozni, az én közvetlen felmenőimre vagyok kíváncsi. Megtaláltam az apámat, Victort, és feleségét, a szülőanyámat, Amandát, és én is be voltam jelölve rajta. Könnyek szöktek a szemembe, mikor tudatosult bennem, hogy akkor a szüleim soha nem akartak megválni tőlem, hanem épp akkor hunytak el. Bár furcsálltam, hogy egyik rokonom sem vett magához, hiszen ha jól nézem volt egy nénikém, egy bizonyos Samantha, és egy bácsikám ifjabb Charles Walder, az apja után, akit szintén így hívtak. Visszamenőleg még legalább 7 generációnyi Charles Walder volt a családban, és köztük meg is találtam az általam már ismertet, aki abban a fura 1940-es tűzesetben volt jelen, és a város polgármestere volt.

Viszont egy valami rögtön szemet szúrt. Megláttam a születési dátumokat, de nem csak azt, mindegyik rokonom neve mellett ott szerepelt a haláluk éve is, mindegyiküké. Egyikük sem élt. Még az enyém mellett is ott volt. Dylan a kezembe nyomott egy másik iratot. Ez rólam szólt. A születési anyakönyvi kivonatomat tartottam a kezemben. Minden tökéletes, normál súly, normál hossz s a többi, ám valami szemet szúrt, és egyszerűen úgy éreztem kiszalad a tüdőmből a levegő. A hivatalos, kórházi okmányon volt valami, ami nem hagyott nyugodni: Halva született

Sokkos állapotban néztem a fiúra és szinte ráüvöltöttem, hogy "Mi a franc folyik itt?", "Hogy lehetséges ez?" és még hasonlókat, de a fiú csak hebegett habogott ő sem tudta a választ. De hisz én élek, és mindenki más, a rokonaim, akik megtalálásáról egész életemben álmodoztam...mind halottak.

Nem voltak nagy elvárásaim, nem kértem hogy szépek legyenek, tökéletesek, gazdagok, a kor, nem, vallás, semmi nem számított volna, csupán egy valamit kértem: Éljenek. De az élet ismét tovább sújt fájdalommal. Én pedig ezúttal menthetetlenül, és teljesen összeomlottam.

Utazás közben eltévedni szerencsétlen dolog, de elfelejteni az utazás célját és értelmét... ez sokkal kegyetlenebb érzés. Ezúttal elértem a célomat, de mire odaértem elvesztem, és elveszett az ok is, amiért itt akartam lenni. Eddig mindig elvesztem, majd megtaláltam önmagamat, ha visszaemlékeztem, miért is indultam el egykor. De hiába gondolok vissza, a lány, aki onnan elindult, már nem volt ott, és egy egészen más lány állt most itt. Ezúttal végleg elvesztem, és elvesztettem a reményt is, hogy egy nap, ismét megtalálom önmagamat.

Remélem tetszett, komiknak örülnénk:)

Cup-cup♥

11. rész

Sziasztok Mindenki!:)

Opsz! Elég rég hoztunk nektek részt, de mint kiírtuk egy kisebb szünetre volt szükségünk. De mostanra sikerült utol érnünk magunkat - remélem ez így is marad - és próbáljuk ismét péntekenként hozni a részt. Nem terveztem, hogy 7 vagy 8 hét kimaradás lesz, de így alakult. Sajnálom, de tényleg.:/ Viszont most itt a rész, ami remélem egy picit kárpótol titeket.:)
Amit még szeretnék megosztani veletek a rész előtt, az az, hogy megkaptam életem első jegyét ebben az évben, ami egy olasz 5ös!!! Wáá! Nagy tapsot nekem... najó! Csak azért örülök neki ennyire, mert amúgy nekem nem nagyon fekszik ez a tantárgy és amúgy ki nem állhatom, de akkor is!!!:) Szóval most minden heppi. *idiótán vigyorgó fej*
A rész Terra szemszögéből íródott, remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket.:)
Szép napot és jó olvasást Nektek!

Ui.: és kitartást a sulihoz!!;D

Üdv,

Fanni & Lora

Feldúltan siettem vissza a kollégiumba. Nixie teljesen az agyamra ment, direkt engem provokált. Ha senki nem lett volna rajtunk kívül a parton, akkor biztos, hogy megfojtom ott helyben.

- Ezt nem hiszem el! – csapkodtam idegesen a kezeimmel – Az a lotyó mindenki szeme láttára képes rámászni szegény Benett-re.

Kirohanásomat Kennának kellett végighallgatnia, aki megértően bólogatott. Próbált tempót tartani velem, ezért néha a saját lábában is megbotlott.

- Ezt el tudod hinni?! Levette a tangáját. A tangáját! – rikácsoltam magamból kikelve.

- Ühüm – bólintott – Szerintem is elég éretlen viselkedés volt tőle – pirult el ismét, amint eszébe jutott a fél órával ezelőtti esemény.

- Nem egyszerűen éretlen, hanem szánalmas! - fortyogtam mérgemben.

- Csak nincs valami probléma? - hallottam meg azt az idegesítő hangot magam mögül. Gyorsan kihúztam magam, majd a legeredetibb mosolyomat felvéve, Nixie felé fordultam.

- Minden a legnagyobb rendben! - vigyorogtam, bár inkább tűnt vicsornak - Ma is megvolt a megfelelő mennyiségű tanulás, szórakozás valamint a prostik száma. Kár, hogy én még sem szórakoztam - biggyesztettem le alsó ajkamat.

- Elmész te a fenébe, Clarke! - sziszegte, mint egy kígyó, majd a fenekét riszálva elvonult a fiúk kollégiuma felé. Valószínűleg megint Olivert akarta megfűzni. Megvártam míg becsapja maga után az ajtót, majd tehetetlenül rogytam le az ágyamra. Nagyokat sóhajtoztam, remélve, hogy Kenna veszi az adást, de látszólag egy cseppet sem volt képben.
Nem igaz, hogy nem veszi észre, hogy szenvedek!
- Khm - köhintettem, magamra terelve a figyelmét - Szerinted mit csináljak?
- Semmit - vont vállat - Ha nem érdeklődsz úgy Benett iránt, mint ő irántad, akkor semmi szükség a féltékenykedésre. Nem te mondtad, hogy ki nem állhatod Benettet? Márpedig ha ez így van, akkor minek idegeskedsz azon, hogy Nixie mit csinál vele? Végül is semmi olyan szál nem fűz a fiúhoz, ami miatt ki kéne akadnod.
- Hű! - lepődtem meg - Ezzel nem igazán segítesz.
- Hát nekem ez a meglátásom. Bár ha mégis tetszik neked a srác, akkor egészen más lesz a vélemé...
- Nem tetszik! - vágtam rá azonnal.
- Akkor minden a legnagyobb rendben - mosolyodott el vörös barátnőm, majd fülébe dugva a fülhallgatót, elmerült az éppen olvasott könyvében. Csalódottan dőltem az ágyra, nem erre a válaszra számítottam. Tudtam, hogy igaza van Kennának, én mégsem bírtam nyugton maradni. Minduntalan az a pár perc járt a fejemben, ami a parton történt.
Nixie és az ő hülye fehérneműje.
Áá, kezdek megőrülni!
Lekászálódtam az ágyról, felkaptam a könyveimet és kibaktattam a kollégium kertjébe. Reméltem, hogy a tanulás, majd elvonja a gondolataimat, és ha nem is örökre, de egy kis időre meg tudok feledkezni a délelőtt eseményiről. Átmentem az előkerten, majd a tuják szegélyezte ösvényen, végül fellépkedtem a fából készült lépcsőkön, hogy aztán a tornácon nyugalomra leljek. Nemrég fedeztem fel ezt a helyet; szerencsémre nem sokan járnak erre. Ezért is tetszett meg annyira.  Fák, bokrok, cserjék ölelésében megbújva helyezkedik el a kis tornác, messze minden emberi zajtól és tevékenységtől. Tökéletes pihenőhely.
Lehúztam a nagy fehér lepedőt a függőágyról, majd kényelmesen elhelyezkedtem a háló szerű fekvőalkalmatosságon. Felnyitottam a latin könyvet és tanulni kezdtem. Percek vagy órák teltek el, nem tudom. A szavak csak úgy kavarogtak a fejemben, össze nem illő mondatok sorakoztak agyam mélyén. Próbáltam tanulni, de agyam képtelen volt feldolgozni a rengeteg információt.
Teljesen máshol járt az eszem.
- Ez így nem fog menni - sóhajtottam fáradtan. Be kellett látnom, hogy igenis érdekelt a délelőtti incidens, de ami a legjobban idegesített, hogy igenis éreztem valamit Benett iránt, de még magam sem tudtam megmondani, hogy mit. - Ha ez így fog folytatódni, én elmegyógyintézetbe kerülök - csuktam be a latin könyvet, majd felültem a hintaágyban. Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, fejemet az ég felé emeltem. A Nap sugarai lágyan cirógatták meggyötört arcomat, a szél bele- belekapott barna fürtjeimbe. Oly békés és nyugodt volt a természet. Sehol egy veszedelem, egy rém, egy vadállat...
...ág reccsent a bokrok sűrűjében. Azonnal felkaptam a fejem az idegen zajra, végtagjaim megfeszültek. A békés nyugalom helyét átváltotta valami más. Valami rémisztő.
- Ki van ott? - kérdeztem cérnavékony hangon. Még engemet is meglepett, hogy mennyire félek. Halk morgás hallatszott a hátam mögül, de mire oda fordultam nem volt ott semmi. Légzésem felgyorsult, szívem ezerrel kalapált. Mint egy kis kolibri.
Újabb ágreccsenés töltötte be a csendes teret, csak most a bal oldalam felől. Oda kaptam a fejem, mire farkasszemet néztem egy izzó szempárral. A sövény közül egy vad tekintet figyelt. Nagyot nyeltem, majd lassan hátrálni kezdtem. Nem tudtam, hogy mi lapul a bokorban, de semmiképp sem szándékoztam megvárni, míg megmutatja igazi valóját. Egymás után lépegettem hátrafelé, egy pillanatra sem tévesztve szem elől, azt a valamit. Két szeme összeszűkült, amint tettem egy nagyobb lépést. Abban a pillanatban megálltam, megvárva az ismeretlen teremtmény következő lépését. A bokrok megrezzentek, levelek szálltak alá az ágakról. Egy fekete mancs bukkant fel, majd egy másik. A lábak kampószerű karmokban végződtek. Egy-egy akkora volt, mint a mutatóujjam. A szörny lábszárait vastagon szőr borította, színe meghatározhatatlan volt. Az ébenfekete és a hamuszürke közti összes árnyalat keveréke. Nagyjából így tudnám leírni.
Az állat újra morgott és előmerészkedett rejtekhelyéről. Óriási volt.
Termetre, akár egy grizzly, testalkatra pedig farkasra emlékeztetett. Szeme vörösen izzott, akár a parázsló tűz. Csapzott, fekete bundája csomókban meredezett az ég felé. Száját milliónyi hegyes fog ékesítette, melyeket előszeretettel meresztgetett felém. Morgása a csontomig hatolt, olyan volt, akár egy veszett farkas. Karmaival a földet kaparta, fogait vadul csattogtatta. Nyeltem egy nagyot és újra hátrálni kezdtem.  Tudtam, hogy végzetes döntés volt ez a részemről, de abban a pillanatban nem tudtam józanul gondolkodni, minél előbb el akartam onnan tűnni. A farkas vagy grizzly - tényleg nem tudtam, hogy mi lehet az - hangosan felüvöltött és tett egy lépést előre. Ekkor valami meghatározhatatlan szag csapta meg az orromat. A rothadás és az égett hús keveréke lehetett. A halál szaga. Olyan erős volt a bűz, hogy koncentrálnom kellett, el ne veszítsem az egyensúly érzékemet. Mintha kábító lövedékkel vertek volna fejbe. Szédülni és imbolyogni kezdtem, míg végül nekiestem a veranda korlátjának. A kert hirtelen elsötétült előttem, majd újra megjelent a maga természetellenes valójában. A homlokomat ráncolva néztem körbe keresve a szörnyet, ami az előbb még az orrom előtt volt. Most viszont eltűnt. Megrökönyödve vettem tudomásul, hogy sikerült a szörnynek elkábítania.
- A francba - morogtam, majd a hátamat a korlátnak vetve leültem a földre.
Hát jöjjön aminek jönnie kell! Tudtam, hogy nem menekülhetek el a vadállat elől, fizikai képtelenség lett volna. Tízszer olyan erős volt, és majdnem négyszer akkora, mint én. Még ha egy kis szerencsével el is tudtam volna bújni, nem lapulhattam ott örökké. Előbb vagy utóbb megtalált volna és akkor végez velem. Beletörődve a sorsomba vártam, hogy utolérjen a Halál.
A vad a semmiből termett elő, hatalmas állkapcsát a fejem fölött csattogtatta. Szája rothadt hústól bűzlött, szeme vérben úszott. Hatalmas feje beterítette az egész látóteremet, esélytelen volt a menekülés. Fülsüketítő morgása a dobhártyáimat szaggatta, mégis meghallottam valamit a távolból.
Terra Clark, vidimus vos. Reginam statuit tamen elegit vobis. Vos interitum, ante solis occasum. Venimus ad vobis.
Nem is igazán a távolból hallottam, sokkal inkább a fejemben. Mintha az állat beszélt volna hozzám. Óvatosan kinyitottam a szemem és egyenesen a fenevad szemeibe bámultam. A két szembogár nélküli érzékszerv, mint két örvény, rabul ejtett. Csak néztem a nagy feketeséget, mígnem újra a hangokat nem hallottam. A fejemben visszhangzott, kényszerítve, hogy még jobban figyeljek.
Terra Clark, vidimus vos. Reginam statuit tamen elegit vobis. Vos interitum, ante solis occasum. Venimus ad vobis.
Ismerősek voltak a szavak, de nem emlékeztem. Tudtam, hogy nekem fel kellene ismernem a hangot, de semmire sem tudtam figyelni.
- Mit akarsz tőlem? Ki vagy te?! - kiáltottam a félelemtől vezérelve. Az irdatlan nagy fenevad  egy pillanatra, mintha meglepődött volna, de az a parányi meglepettség hamar eltűnt szemeiből, helyét a gyilkolás iránti vágy vette át. Egy utolsót üvöltött, majd elrugaszkodott a földről és nekem vetette magát.
Az idő mintha egyszeriben lelassult volna. Na persze nem úgy, mint a filmekben... A főszereplő csajt megtámadják, ő úgy érzi, hogy minden megállt körülötte, majd az élete lepereg a szeme előtt. Közben megérkezik a megmentő - természetesen a szőke herceg képében - és még mielőtt a gonosz megölhetné a lányt, a srác megmenti őt, és ellovagolnak a naplementében.
Na ez nem ilyen volt!
Az idő tényleg megállt!
Értetlenül néztem körbe. Ez lehetetlen... -gondoltam.  Fölnéztem a robusztus testre, mely felém magasodott, árnyékba vonva a körülöttem lévő teret. Szőrét a szél lobogtatta, szemei követték a mozdulataimat, de mozdulni nem tudott. Teljesen lefagyott.
Fölkászálódtam a földről, majd megkerülve a szörnyeteget, indultam volna  a kollégiumba, mikor valami megreccsent a bokrok között. Csak még egyfarkast ne! -sóhajtottam fel. Gyorsan körbenéztem, hátha máshonnan is fenyeget veszély, de a kis kert üresnek látszott. Tudtam, hogy valami van itt, a jelek mégis arra utaltak, hogy nincs itt semmi. De aztán újabb hangokat hallottam. A hátam mögül jött; mintha egy ág reccsent volna. Megperdültem a tengelyem körül és egy adott bokorra próbáltam fókuszálni.
- Van ott valaki? - szólaltam meg bátortalanul, hangom oly idegennek és távolinak hatott. De persze a kérdésemre nem érkezett válasz. - Na jó! Ha nem jössz most azonnal elő, nagyon megbánod! - fenyegetőztem. Nem vagyok valami jó benne, de szükség esetén próbáltam a keményebbik, szigorúbb felemet mutatni. Ez kész röhej! Még is mit csinálnék vele ha nem jön elő?! Idióta! -morgolódtam magamban. Nem volt mit tenni, nekem kellett megnéznem, hogy ki lapul a bokrok mélyén. Kelletlenül ugyan de tettem egy bátortalan lépést előre, majd összesen három nagyobb szökkenéssel átszeltem a kis udvart. Megállva a terebélyes cserjék előtt vártam még pár pillanatot, majd megfogva az egyik ágat, rázni kezdtem a bokrot. A levelek, mint milliónyi kis hullócsillagok, szálltak alá, beterítve a zöldellő földet. Egy pillanatra lepillantottam a talajra, és ez már elég is volt ahhoz, hogy a bokorban bujkáló idegen eltűnjön. Egy gyors villanás, ágak reccsenése, majd ismét csönd borult a piciny kertre. Az összes dolog, amit maga után hagyott egy fura motívumokkal díszített izé volt. Homlokomat ráncolva hajoltam le a szokatlan tárgyért, majd a kezemben tartva kiegyenesedtem. Leporoltam róla a fűcsomókat és az apróbb kavicsokat, majd kezeim közt forgatva, vizsgálni kezdtem. Nagyon ismerős volt a kicsi tárgy, mégsem ismertem fel elsőre.
Egy karkötő.
A felismerés olyan hirtelen tört rám, mintha fejbe csaptak volna egy ásóval... vagy valami hasonló tárggyal. Bár az igaz, hogy ékszernek elég furcsa volt, mégis biztos voltam benne, hogy az egy karkötő. Bőrből készült, a csatt része pedig valamilyen fémből készült. A karkötő felületén pedig apró minták voltak belevésve. Még sosem látott motívumok, melyek valami fontosan őriztek, jelképeztek.Már éppen kezdtem volna közelebbről is szemlélni őket, mikor hatalmas puffanás hangja töltötte be a csendes teret. Hátra kaptam a fejem, de már késő volt. A farkas újra tudott mozogni. Rám meresztette gyilkos tekintetét, majd nekem vetette magát. Egy utolsó sikoly hagyta el ajkaimat; kezeimet az arcom elé kaptam...
...egy éles üvöltés, hasogató fájdalom a karomban, majd minden elsötétült. Távoli hangok, morajlás, dulakodás, a szél lágy érintése az arcomon. Ez az összes dolog, amit éreztem. A testem minden porcikája fel akart kelni, de az agyam nem engedelmeskedett neki. Mintha egy láthatatlan falba ütköztem volna. Erőlködtem, küszködtem ellen, míg valami különös erőt nem éreztem. Mintha a kétségbeesett hívásomat meghallotta volna valaki, és válaszolt volna rá. A föld megmozdult alattam, a fák zúgolódni kezdtek, az állatok ijedten hagyták el a kertet. Félelmetes érzés volt. És abban a pillanatba valami visszahúzott a jelenbe. Fuldokolva ültem fel, a tüdőm megtelt friss levegővel. Karomba éles fájdalom hasított. Ömlött belőle a vér - a farkasnak sikerült megsebeznie engem. Bár jelen pillanatban ez volt a legkevesebb. Ugyanis még mindig itt ólálkodott körülöttem várva az alkalmas pillanatot, mikor lecsaphat rám.
- Terra fuss innen! - kiáltott rám valaki. Kábán fordultam körbe, mire Benett elém ugrott. Pont a vadállat és én közém. Kezében egy kerti gereblyét szorongatott, melyet fegyverként használt a vad ellen. Elkerekedett szemmel néztem rá.
- Te meg mit csiná...
- Csak menj innen! - nézett át a válla fölött bosszúsan.
- Nem hagylak itt... ezzel! - mutattam rá a vicsorgó farkasra. Már éppen válaszra nyitotta a száját, mikor a szörny támadásba lendült. Benett felé kapott karmokban végződő mancsával. - Benett vigyázz! - sikítottam fel. A fiú rögtön ugrott. Elhajolt a karmok elől, majd támadt. Olyan volt, mint egy igazi harcos. Ugrott, hajolt, döfött a gereblyével, míg meg nem sebesítette ellenfelét. Fej-fej mellett harcoltak, bár Benett talán egy kicsit gyorsabb volt. Egy hirtelen pillatanban előre döfte a gereblyét, ami így az állat hasába mélyedt. Értetlenül néztem a jelenséget. A farkas felordított, a földre zuhant, majd vonaglani kezdett. Pár percig csak rángatózott, majd nyugton maradt. Mintha kimúlt volna... Aztán millió apró darabra robbant szét.
Nem hazudok!
Tényleg szétrobban, mint egy fellőtt tűzijáték. A hamu és szőr darabkák beterítették a levegőt és a földet. Mindent feketeség borított.
- Azta... - tátottam el a számat.
- Mi történt? - nyögött fel Benett. A földön hevert, nem messze attól a helytől, ahol a farkas ezer kis darabra robbant. Odakúsztam hozzá; a szemébe néztem.
- Nem emlékszel? - kérdeztem csodálkozva - És honnan szerezted a gereblyét?!
Amint meghallotta a hangomat, mintha felvilágosult volna. Fölpattant a fűből, engem is maga után rángatva. Teste megfeszült, tekintete ijedségről árulkodott.
- Azonnal tűnjünk innen - suttogta.
- Mi? Miért? - értetlenkedtem - De hisz nem láttad, hogy mi törté...
- Sajnos láttam! Ezért is megyünk most el innen - húzott maga után. Esélyem sem volt ellenkezni. Beletörődve csökönyösségébe, utána eredtem. A kis kert kapujában azonban még utoljára visszanéztem a hamu lepte kertre, majd a kolesz felé vettük az irányt.

Bejelenteni való!

Drága olvasók!:)

Nekem jutott a feladat, hogy közöljem veletek, egy kis szünetet tartunk. Tehát a mostani részt későbbre halasztjuk, valamint így a többi is torlódik.

Senki se ijedjen meg, nem fog megszűnni a blog, egyszerűen csak arról van szó, hogy kevés az időnk és rengeteg a tennivalónk. Nyaralások, táborok, nemsokára kezdődő suli... Szerintem el tudjátok képzelni.:)

Amire kérni szeretnélek titeket az az együttműködés és a türelem. Amint tudjuk, hozzuk a részeket, addig is kérjük a megértéseteket.

További szép nyarat kívánunk nektek!

Üdv,
Fanni & Lora

10. rész

Helló, kedves drága olvasóink :D Megérkezett az újabb rész :D Reméljük tetszeni fog. Ezúttal egy rész tőlem Lorától, wáááá ♥

Gyakran gondolkodom azon, vajon miért olyan bonyolult az emberi lét. Miért minden olyan nehéz, miért nem lehet egy csettintéssel elintézni mindent, hogy aztán minden a maga módja és rendje szerint folyjék tovább a medrében, akár egy lassan csordogáló patakocska. Miért nem lehetnek az emberi kapcsolatok is olyanok, mint egy nyugodt folyó, nem pedig egy hatalmas mély tó, melybe ha egy követ dobnak a teteje fodrozódik egy ideig, majd kisimul, de a kő ott marad lent a tó fenekén, akár egy örök elgördíthetetlen akadály. A nyugodt folyó viszont elgörgethetné azt a követ, elsodorhatná, összezúzhatná, elpusztíthatná, akár egy rossz tett utolsó emlékfoszlányát. Meg nem történtté tehetné. Miért nem lehetnek ilyenek a kapcsolatok a szúrós üvegszilánkok helyett, melyekkel csak megvágjuk magunkat, ha nem akarjuk összetörve a padlón hagyni, akár a kapcsolatainkat. Bonyolult…

Vasárnap, reggel 8 óra és valaki szüntelenül, megállás nélkül kopogtat azon a rohadt ajtón, amit egyik lusta dög sem tud kinyitni. Hát nem ezért tartom őket? Hogy kiszolgáljanak? Á nem, ehelyett mindkettő döglik és horkol, engem pedig nem hagynak aludni. Na majd adok én nekik.

Megragadtam egy díszpárnát és a hozzám közelebb lévő ágyban alvót bombáztam vele, miközben rákiabáltam, hogy pattanjon föl és küldje el a jó fenébe azt, aki ilyenkor zavarni mer. Morogva visszaszólt valamit kómás állapotban, majd az ajtóhoz botorkált és bunkón kiüvöltött, hogy mivanmár.

- Én csak.. – hallottam meg Oli hangját és torpedóként robbantam ki az ágyból.

Az ajtóhoz ugrottam, félrelökve onnan a nagypofájút, aki elterült a szőnyegen, majd morogva mászott vissza az ágyába. Én pedig vigyorogva, hulla fáradtan, fésületlen hajjal, smink nélkül és rövid pizsamában pózoltam Oli előtt.

- Mi az? Csak nem rájöttél, hogy nem tudsz nélkülem élni? Talán ha könyörögsz visszafogadlak. - mondtam bár, könyörgésre egyáltalán nem volt szükség, csak nem akarom elveszíteni fölötte a hatalmamat.

- Igazság szerint nem emiatt jöttem - mondta.

- Nem?! - fagyott le a vigyor az arcomról. - Akkor mi a francot akarsz itt vasárnap reggel 8kor?!

- A srácokkal lemegyünk a partra, és gondoltam jöhetne pár dögös csaj is, és rátok gondoltam.

- Mi az, hogy pár dögös csaj? És mi az, hogy ránk gondoltál?! - akadtam ki azonnal, mivel többes számban beszélt. - Itt vagyok én és még kire gondoltál?!

- Hát gondoltam a szobatársadat is meghívom - válaszolta.

- Ó igen, hát így állunk, szünetet kérsz, és aztán másnap beállítasz és közlöd velem, hogy dögös a szobatársam, pedig nem is?!! - kiabáltam rá.

- Kussolj már te picsa! Van, aki aludni szeretne - szólt ki a nagypofájú.

- Pofádat befogod, Clarke! - kiabáltam vissza.

- Most mi a franc bajod van, Nix? Mert el akarom hívni a barátnőmet és a szobatársát, hogy bulizzon velünk a parton?! - kérdezte értetlenül. - Ez olyan nagy gond?

- Nem! Az a baj, hogy amiatt a vöröske miatt dobtál! És még van képed előttem rámászni! - kiabáltam rá.

- Én nem dobtalak, csak szünetet kértem! És nem mászok rá! Steve-nek bejön és könyörgött, hogy intézzem el neki, hogy rámászhasson én meg mint jóbarát megteszem!

- Ez még rosszabb! És én csak azért kellek, hogy elvigyem a csajt, akire a haverod rá akar mászni?! Szemét vagy, Oliver!

- Nem, téged amúgy is el akartalak hívni, de ha már így alakult, akkor jöttök vagy sem? - kérdezte feszülten.

- Természetesen megyünk! Steve felszedi Kennát, te pedig rájöhetsz közben mennyire is hiányzom neked. Felöltözünk, várjatok lent a kocsiban. 10 percet kérünk - mondtam, majd rácsaptam az ajtót.

- Ébresztő lustaságok! - kiabáltam, de mikor egyikük sem mozdult odacsörtettem Kenna ágyához, megragadtam a takaróját, amibe eléggé beletekeredett és nagy lendülettel kirántottam alóla és róla, és ő a nagy lendület következtében legurult az ágyról. A kis vékonyka teste hangosan csattant a padlón, amitől egy kicsit elégedettség töltött el. Egy kis bosszú, mert rámásztál a pasimra.

- Mi van már? - nyögött, fáradtan fájdalmasan.

- Kelj fel Csipkerózsika, bulizni megyünk! - tapsikoltam, majd a nagypofájú ágyához siettem és nála is megpróbáltam egy hasonló hadműveletet végrehajtani, de amint a takarójához nyúltam akár egy támadó kobra a keze megragadta a csuklómat és megszorította.

- Ha lemered húzni a takarómat, szilánkosra töröm a csuklódat, Devine! - morogta félálomban.

- Csipkedjétek magatokat! Olyanok vagytok, mint a ráncos öregasszonyok, akik hátfájásra panaszkodva nem tudnak felkelni! Ha már itt tartunk az öregeknek a seggük is lóg és büdösek. Nem értem, hogy nem lesznek öngyilkosok az első ránc megjelenésekor. - gondolkodtam el. - De visszatérve a témához. Én meg a cuki, bájos, imádnivaló kisunoka vagyok, aki megmozgatja az öreg bepenészedett csontjaitokat.

- Én nem a ráncoktól lennék öngyilkos, hanem ha megtudnám, hogy te vagy az unokám - morgott Clarke.

- Ó, fogd be! És inkább keljetek már föl, lusta népség! - kiabáltam rájuk. - Gyerünk már!

Odacsörtettem Kennához felrántottam a földről, mert még mindig ott ült és a fürdőszobába tuszkoltam. Belöktem a zuhany alá ruhástul és a kora reggeli jéghideg vizet megnyitottam neki. Ő sikított, úgy tűnik egyből feléledt ettől és mikor már kapálódzni kezdett, hogy engedjem ki, akkor kegyelmeztem neki.

- Idióta! - morgott, miközben csurom vizesen végigcsörtetett a szobán.

- Óvatosan! Ne vizezz össze semmit! - förmedtem rá.

- Mégis hogyan ne, ha ruhástul belöktél a jéghideg zuhany alá? - kelt ki teljesen magából, ingerült lett és dühös, tetszett ez az új vöröske.

- Á hagyjuk! Kelj fel Clarke, különben neked házhoz hozom a hideg vizet - fenyegettem.

- Ezt inkább gondold át még egyszer, mert gondolom még a picike, szőke, picsa agyaddal is rájöttél, hogy kibelezlek és a beleidnél fogva akasztalak föl, ha egyáltalán meg mered próbálni - elég intenzíven tudott visszaszólni ahhoz képest, hogy álmos.

- Hát jó, te akartad - léptem az ágya végébe és megragadtam az egyik lábát és húzni kezdtem, de ő nem mozdult.

Rángattam jobbra-balra húztam téptem a lábát, félő volt, hogy kiszakítom, de nem mozdult. Ekkor láttam meg, hogy a kezeivel az ágy fejrészénél lévő rácsába kapaszkodik, ez az ami visszatartja.

- En-gedd-már-el - nyögtem szótagonként rántva egyet rajta.

- Befejezted? - kérdezte unottan, mikor egy pillanatra megálltam. - Vagy lábfétised van, és élvezed ha mások lábát fogdoshatod?

- Fúj - löktem el magamtól a lábát. - Ne nevettess, akkor sem a te büdös, gombás lábadat fogdosnám!

- Hát jó, akkor tessék, itt van a büdös lábam - nyomta fekve az arcomba, én pedig sikítva ugrottam odébb, köpködve, káromkodva. - Ha annyira akarod, akkor tessék nyugodtan szagolgathatod!

- Menj a francba! Kitudja milyen fertőzéseket szedtem most össze az undorító büdös lábadtól?! - kiabáltam rá, cifra káromkodások között.

- Hát ha a torkodban vagy a szádban nemi úton terjedő baktériumokat találnak az nem az én hibám. Meg a többi fertőzésed sem, tudod HIV, AIDS, tudod, amiket bizonyos úton szerezhetsz meg! - gúnyolódott és megint a nemi életemmel hozakodott elő.

- Mi van, más ütőkártyád nincs? Vagy csak ennyire érdekel, a nemi életem? Mert akkor szívesen bemutatlak pár kidobott pasimnak, akiken végigmentem. Esetleg a kiköpött, félig megrágott rágóm nem kell?

- Menj a francba, ribanc! Vagy elvonási tüneteid vannak, csak eddig bírod szex nélkül? Olyan gyakran és sok pasival csinálod, hogy ennyire zavar, és feltűnő, ha egy ideig senki nem… - jött megint ezzel a témával.

- Kussolj! - üvöltöttem rá. - Tudod mit? Nem is értem miért akartam egyáltalán, hogy velünk gyere! Kennával elbulizunk mi ketten, meg Oliékkal! Úgyis csak rontanád a levegőt. - mondtam, neki majd, mikor megláttam, hogy a vöröske nem készülődik őt is leüvöltöttem. - Te meg mire vársz, csipkedd magad! Öltözz hopp-hopp!

- Csini bikinit vegyél szivi, hátha elcsavarod valaki fejét, és ma áteshetsz a tűzkeresztségen - kacsintottam rá, mire az arca lángba borult.

- Én, én… - dadogott.

- Erről még később beszélhetünk, most sipirc öltözz! Keveset takaró bikinit vegyél föl!

- Hová megyünk? - kérdezte riadtan.

- Hát a partra, butus! - vigyorogtam. - Várj! Inkább ne! Majd én adok neked valami csinit! - mondtam, majd kotorászni kezdtem a szekrényemben, szinte dobáltam ki a bikiniket a szőnyegre.

- Nixie, én nem…

- Ez jó lesz! - lengettem a kezem között egy nagyon extrém darabot, amire Kenna vérvörös arccal és hatalmas szemekkel meredt. - Mi van? Nem tetszik?

- Ezek csak néhány darab pánt és egy minimális szövetdarab! Ez inkább többet mutat, mint takar! - viselkedett úgy, mint, aki most szabadult egy apácazárdából.

- Épp ez a lényeg, csajszi! Hidd el a pasik be lesznek indulva rád! - vigyorogtam.

- Én ezt fel nem veszem! - hárított és egy kisebb szócsata után és még több vita után mindhárman köznapi, mindent takaró bikinit viselve, lenge ruhákban léptünk ki a lány kollégium ajtaján. Végül a nagyszájú is rászánta magát, hogy velünk jöjjön, de egy tucatnyi könyvet hozott magával. Az idiótája.

A lányokkal mi Oli kocsijával mentünk, amit Logan vezetett és Oli az anyósülésről vidáman nevetgélve jópofizott a lányokkal, míg rólam szinte tudomást sem vett, pedig mindent megtettem, hogy észrevegyen.

Fél óra autókázás után a fiúk leparkoltak Sunshine Beach parkolójában és mindenki kitörő örömmel vágódott ki a kocsiból. A fiúk cipelték a cuccokat, a törülközőket, a hűtőtáskát, a strandlabdát és minden egyebet. Összesen 9en voltunk, mi 3an lányok, Oli és 4 edzőtársa, kidolgozott, csupasz felsőtesttel, dagadozó izmokkal, felnyírt selymes hajjal és izmos hátsóval. Egyszerűen maga a paradicsom! És ezeket a kanos fiúkákat ki tudom használni és féltékennyé tenni Olit, hogy visszacsábítsam magamhoz! Tökéletes.

A fiúk egy kupacba ledobtak minden holmit, szinte letépték magukról a pólóikat, a többi kacatra hajítva, lerúgva papucsaikat és megindultak a víz felé. Olyanok voltak akár egy törtető elefántcsorda, szexi kigyúrt elefántokkal, akik amint vizet látnak, bekattannak és versenyeznek ki érjen oda először. Ledobtam a pólómat és a miniszoknyámat magamon hagyva beszaladtam a vízbe. Hideg volt, de a fiúk már búvárkodtak a csillogó, habzó hullámokban. Úgyhogy én csak álltam és próbáltam provokatív beállásokba helyezkedni, hogy ingereljem Olit, amiért a barátai előtt mutogatom magam. Nem vagyok ribanc, soha nem is voltam, csupán szeretem a forró szenvedélyes éjszakákat egy pasi karjában eltölteni, a nevét kiabálni az éjszakába, mikor szenvedélyünk a csúcsra hág, és nem szégyellem a vonásaimat, amivel a természet megáldott.

A víz baromira hideg volt mégis otthon éreztem magam benne, annyira jó érzés volt ugrálni benne vagy éppen sikoltozva odébbtipegni, mikor a fiúk hideg fröcskölésekkel bombáztak. Mégis, mintha egyé váltam volna vele. És még hülyének tartottam Olit, amiért mindig csak a vízről papol nekem, már értem miért. A víz maga az élet, az anyatermészet, a szépség és a megtestesült csoda, mely nélkül élet sem lenne.

- Skacok, én hozom a labdát, játsszunk egy meccset - mondta, de észrevettem, hogy egyértelműen a két parton sütkérező lányt stíröli, akik nem jöttek be a vízbe utánunk.

Oli kirohant a vízből én pedig utána siettem. Természetesen nem tévedtem a lányok fölött állt meg és az sem kerülte el a figyelmemet, hogy szemügyre vette, hogyan áll a bikini a fenekükön. Szemét pasi! Legalább ne előttem csinálná!

- Mi az csajok? Nem jöttök be? Isteni a víz - rázta meg a víztől csillogó haját, nedves cseppeket hagyva maga után.

- Nem, én tanulok - válaszolt a barna anélkül, hogy felnézett volna. - Két hetet lógtam, muszáj pótolnom, mert az a banya holnap tuti meg akar szívatni.

- Én pedig segítek neki, meg én is tanulok, mert hát tudjátok az újakat általában kikezdik a tanárok is - magyarázott össze vissza.

- Hát, ti tudjátok - vonta meg a vállát, majd a távolba meredt és vadul integetni kezdett. - Hé, hello tesó! - futott előre és egy fiúval öklözött. Ismerős volt, gyakran láttam, de hirtelen nem jutott eszembe a neve.

- Benett? Ez meg mi a francot keres itt? - kapta fel a fejét Terra. Tényleg! Benett a neve, a cuki tegnapi srác, akit egyszer meg fogok húzni az is biztos.

- Nézzétek csak ki van itt! - jött vissza Oli, de a sráccal. - Ő Benett, őt még nem ismered, ő Kenna, új lány, Kenna ő Benett, jó haverom és mellesleg a szomszédom, akit ha még sokat fejlődik, talán elverhet kosárlabdában.

- Szia - köszönt Kenna.

- Hello szivi - mutatkozott be Benett is a maga humorával, mire a lány szokásához híven lesütötte a szemét és próbált észrevétlen maradni, miközben az arca vörös színbe borult. - Ó, héhé, na kit látok itt. Csak nem az én Gyöngyvirágom sütkérezik itt? - kiáltott föl, majd lepacsizott a lánnyal, aki kicsit dacosan nézett rá a megszólítás miatt. - Hé, ti ketten, itt egy légtérben és nincs veszekedés? Azt hittem ki nem állhatjátok egymást. Még csak egy kis kiabálás sincs?

- Ha akarod, én kiabálhatok neked - húzódtam közelebb hozzá és az ujjammal végigsimítottam a felsőtestén egészen a nadrágjáig, amíg megragadta a kezemet. - Szívesen kiabálom a neved egy bizonyos dolog közben, ha érted mire gondolok, szűz kisfiúcska. - incselkedtem vele, mire Olitól érkezett egy dühös pillantás, de többre nem méltatott.

- Kösz, Nixie, de inkább olyat keress, aki vevő is rád, mert én nem nagyon, főleg, hogy a haverom csaja vagy - próbált elhátrálni tőlem.

- Ó nem! - nevettem rá. - Mi már nem járunk! Csak haverkodunk! Épp ezért gondoltam, hogy te talán milyen jó is lennél az új pasimnak, nem gondolod? Kezdhetnénk egy kis hancúrozással - kacsintottam rá, és oldalról láttam, hogy a körülöttünk lévők Oli és a két lány meredten bámulnak engem.

Aztán egy pillanatra elterelődött rólam a figyelem, ami nagyon is nem tetszett. Két srác, azt hiszem Steve és Kyle odarohantak hozzánk. Berontottak a lányok közé, felkapták őket és megiramodva a víz felé rohantak velük. Ők sikítoztak, a fiúk röhögtek én meg kárörvendtem, hogy megfürdetik őket egy kicsit. Aztán nagy csobbanás és zutty. Mintha Oli és Benett agya elszállt volna, odarohantak a fiúkhoz és először Olihúzott be egyet Stevenek majd Benett a másik srácnak, mintha valami megszállta volna őket. És csak kiabáltak és kiabáltak és püfölték a fiúkat. Féltékeny lettem, amiért azért nekik támadt, mert a két lányt csupán bedobták a vízbe.

- Hagyjátok abba - ugrottam közéjük. - Nem történt semmi! - mondtam, de ezt egy sikoly megvétózta.

A fiúk pont azon a részen dobták be a lányokat, ahol a merészebb fiúk a magasabb részekről be tudnak ugrani a mélyebb vízbe a levegőben szaltózva, kiabálva, bohóckodva. Ez nem is lett volna nagy baj, ha a lányok tapasztalt, hivatásos úszok, de nem voltak azok. Kenna sikoltozott, miközben nagy csapkodás hallatszott.

- Segítség - hallatszott ki két csapkodás között.- Nem tudok úszni! - kiabálta, mire Oli azonnal ellökte magától Stevet és gondolkodás nélkül, a vízbe vetette magát.

Kecses volt és tökéletesen suhant a levegőben. Féltékenység fogott el, és egy pillanatra azt kívántam bár engem dobtak volna be és játszhatnám el, hogy nem tudok úszni. Oli a lány mellett landolt és megragadta a derekánál. Kenna a nyakába csimpaszkodott és teljes egészében hozzápréselte a vizes testét, amit Oli látszólag nagyon nem bánt. Benett látva ezt elkiáltotta magát;

- Megyek érted Gyöngyvirág! - kiabálta bohóckodva majd egy bombát ugorva a lány mellé ugrott lefröcskölve őt, ami hamar átment vízháborúba és csak fröcskölték és fröcskölték egymást, miközben Oli a part felé úszott a rémült lánnyal.

Szinte felforrt az agyvizem, féltékenységi roham tört rám és egyszerűen szét akartam tépni Olit, Kennát és mindenki mást a közelben. Gyilkolni akartam. Kivégezni mindenkit!

Még az sem töltött el elégedettséggel, mikor hatalmas hullámok érkeztek a nyílt óceán felől, azzal a szándékkal, hogy letaroljanak mindenkit. Nem is nevettem mikor a lány arcába csapódtak, dobálták őt, és valószínűleg el is nyelték volna, ha Oli nem fogja biztosan. Mindenki kimenekült a vízből, még a vidáman bohóckodó Benették is, akkora hullámokat generált valami. Talán egy nagy óceánjáró suhanhatott el errefelé, vagy valami más oka lehetett. És mindenki hirtelen szegény kis Kenna körül kezdett ugrálni.

Nem akartam leégetni magamat mindenki előtt egy hülye féltékenységi rohammal így inkább odébb mentem a kis csapattól, egy takart helyre, ahol nem nagyon látta senki mit csinálok. A szoknyám alá nyúltam és lehúztam a bugyimat, majd a kezembe gyömöszölve a hátam mögé rejtve visszasettenkedtem és letámadtam Benettet.

- Benett - simítottam végig a csupasz mellkasát. - Van számodra valamim - suttogtam a fülébe, de úgy, hogy a nem messze álló fiúk is hallják, majd a nadrágján lévő zsebbe gyűrtem a bugyimat és cinkosul rákacsintottam. - Ott arrébb láttam egy jól takart helyet - mutattam az egyik irányba. - Ott várlak - mondtam, majd távoztam.

Ő ebből az egészből semmit nem értett, egészen addig, míg bele nem nyúlt a zsebébe. Az arca átment vörösbe, ahogy kiemelte onnan a parányi anyagot. Az én apró fekete tangámat tartotta a kezében. A fiúk mind köré gyűltek és vihogtak, Kenna zavartan elfordult és lesütötte a szemeit, míg Terra dühösen meredt rám Olival együtt. Én csak kacéran intettem nekik.

Gyakran gondolkodom azon, vajon miért olyan bonyolult az emberi lét. Miért minden olyan nehéz, miért nem lehet egy csettintéssel elintézni mindent, hogy aztán minden a maga módja és rendje szerint folyjék tovább a medrében, akár egy lassan csordogáló patakocska. Miért nem lehetnek az emberi kapcsolatok is olyanok, mint egy nyugodt folyó, nem pedig egy hatalmas mély tó, melybe ha egy követ dobnak a teteje fodrozódik egy ideig, majd kisimul, de a kő ott marad lent a tó fenekén, akár egy örök elgördíthetetlen akadály.

De aztán mindig meglelem a választ. Azért kell szenvednünk az életben, hogy értékelni tudjuk a jót, ami ha eljön megragadjuk, és többé nem eresztjük, mert szükségünk van rá. Azért kell szenvednünk, mert ha nem szenvedünk, nem tudunk szeretni sem. Ami néha rossz lenne, de kínzóan keserves. Az emberi kapcsolatok olyanok , akár az üveg, néha jobb összetörve hagyni, ahelyett, hogy újból megsebezzük magunkat. És hiába ragasztjuk össze a darabokat a világ legerősebb darabjával, a törés ugyanúgy látszódni fog, örökké. De ha nem csak a felszínt nézzük, hihetetlen mennyire gyönyörű lehet az az üvegváza, ha egy új szebb jövő reményében közösen ragasztjuk össze a darabjait. De ez a váza, ez az üvegdarab nem fog ujjáépülni, mert kettőnk közös szerelme kellene hozzá, de itt csak egy szerető szív van.

Fú remélem nem lett túl perverz, mocskos nyelvezetű vagy bármi ami már csak megszokott a Nixis részekben :D komiknak örülnénk puszika

Cup-cup♥

9. rész

Szijjasztok Mindenki!:)

Itt is lennék a legújabb résszel. Így elolvasva egyben, egy kicsit zavaros lett, nekem is, de remélem, hogy tetszeni fog, és megértitek, amit mondani akarok ezzel a résszel.:)

Amit viszont kérni szeretnék tőletek az az, hogy ha olvastad a részt, akkor kérlek hagyj magad után valami nyomot. Mindegy, hogy egy komi vagy csak egy kis pipa a vélemények közül... nekünk mind nagyon fontos, hisze ebből tudjuk, hogy mit szeretnétek olvasni, és min kéne még javítanunk. Úgyhogy ha olvastad a részt a végén légy szíves pötyögj be pár szót komment gyanánt.

Jó olvasás és szép napot Nektek!:)

Üdv,

Lora & Fanni

- Én ezt már nem bírom tovább! – csaptam a pultra – Mindenhol ott vannak. Mindenhol! – sipítottam rémülten.

- Nyugodjon meg kisasszony és mondja el, hogy mi a baja – kezdte higgadtan a recepciós.

- De hát én nyugodt vagyok! – rikácsoltam.

- Kérem, higgadjon le. Ilyen hangnemet nem fogadok el…

- Szarok a hangnemre! – kiáltottam – Most azonnal tüntessék el a fejemből ezeket a hangokat!

- Melyik hangokat? - értetlenkedett a pult mögött álló nő.

-  Mindegyiket!

- Na jó! Kérem maradjon itt és várjon pár percet - fordult el, majd a füléhez emelve a telefont gyorsan hadarni kezdett. Haló, Főorvos úr? Igen. Nem. Igen, itt. Most. Nem tudom. Lehet. Igen. Kérem. Köszönöm. Letette a kagylót és mosolyogva fordult felém.

- Pár perc és itt van a Doktor úr.

- Remek - dünnyögtem kelletlenül, majd a pult tövébe kucorodtam, próbálva kizárni a hangokat a fejemből. Nem sikerült.
Meggyötört arcok néztek le rám, szemük együttérzést sugárzott. Bár nem tudták, hogy mi lehet a bajom, de őket ez nem is érdekelte. Mivel egy légtérben voltunk, a kórházban, így az együttérzés azonnal működésbe lépett. Bátortalan mosolyok, apró biccentések, alig észrevehető integetések... Ezek azok a dolgok, amik tartották bennem a lelket. Egy kívülről szemlélő embernek ezek a dolgok nem jelentettek volna túl sokat, de számomra minden egyes apró megmozdulás, szó vagy tett nagyon is sokat számított. Én ezekből építettem fel a saját kis váramat, az erődöt, ami már hosszú évek óta bevehetetlennek bizonyult. Mert hát ki bízna meg bárkiben is, miután túlélt egy igen nagy tragédiát? Nekem nem volt többé családom, otthonom, barátaim... normális életem.
- Khm - lépett elém valaki - Ön lenne az, aki hangokat hall? - kérdezte gúnyosan a férfi. Ráérősen néztem fel rá. Nem lehetett magasabb nálam, a negyvenes éveiben járhatott, feje tetején kopaszodott és nagy fekete keretes szemüveget hordott. Akárcsak egy tipikus orvos.
- Igen - álltam - Én lennék az elmebajos lány. Meglepetten nézett rám, de sejthette, hogy látom rajta, nem hisz nekem.
- Én ilyet egy szóval sem mondtam - ellenkezett - Csak arra gondoltam, hogy esetleg...
- Ugorjuk át azt a részt, mikor maga elmondja egy párszor, hogy nem gondolta rólam, hogy gyengeelméjű vagyok én meg nem hiszek magának... és szedje ki a fejemből a hangokat! - üvöltöttem a végén. Aki csak arra sétált mind megmerevedve figyeltek minket. A megszeppent orvost és engem, aki mindjárt robbanni készült. Annyira elegem volt már az olyan emberekből, akik mindent jobban tudnak nálam. Nem vagyok fogyatékos, hogy segítségre szoruljak, mindent el tudok egyedül is intézni! Persze ha valami nem megy, akkor vagyok olyan nagylelkű és segítséget kérek, erre mi történik? Kifiguráznak, hülyének néznek és még a szemebe is hazudnak. Ezért szeretek mindent egyedül csinálni és ezért utalom az embereket. Egytől egyig!
- Na jó! Tudja mit - elégeltem meg a hallgatását - Inkább felejtse el amit mondtam, ne raboljuk tovább egymás idejét - legyintettem, majd sarkon fordultam. Már az ajtót nyitottam magam előtt ki, mikor valaki elkapta a karom és visszarántott. Idegesen és egyben meglepetten fordultam vissza. De látva, hogy csak az orvos az, az ég (vagyis plafon) felé emeltem a tekintetem és mintha csak szívességet tennék, lassan ránéztem.
- Mi van? - mordultam rá.
- Maradjon itt. Hátha tudunk valamit tenni.
- Igazán? - húztam fel a szemöldököm - Akkor el tudja tüntetni a hangokat a fejemből? Vagy úgy általában... Tud nekem családot, barátokat és egy otthont szerezni?! - kiáltottam rá hisztérikus állapotban. Nagyokat pislogva próbálta figyelmen kívül hagyni hirtelen kirohanásomat és a vállamnál fogva a váróba invitált. Leültetett az egyik narancssárga székre, majd mellém ült. Egy ideig egyikünk sem szólalt meg, mind a ketten a gondolatainkba merültünk, emésztgetve a nemrég történteket. Láttam rajta, hogy mondani akar valamit, de vagy nem tudta megfogalmazni vagy abban nem volt biztos, hogy hogyan reagálnék rá. Mindenesetre megemberelte magát és felém fordult.
- Mi lenne ha újra kezdenénk? Szerintem nem volt alkalmunk normálisan bemutatkozni.
- Ez nem rossz ötlet - mosolyodtam el keserűen - Aira Parish - nyújtottam a kezem.
- Dr. Peter Evans - fogta meg a kezem, azzal a szándékkal, hogy kezet fogjon velem. De mielőtt még megfoghatta volna a kezem a kórház nagy üvegajtaja kivágódott és három rendőr rontott be rajta. Rémülten rezzentem össze  és magam mellé ejtettem a karom.
- Aira Parish - szólt az egyikük - Melyikük Aira Parish?! - kérdezte egyre hangosabban. Értetlenül az orvos felé néztem, aki elég feltűnően lapított.
- Maga... - suttogtam - Maga szólt nekik! - pattantam fel idegesen, mire mind a három férfi felém kapta a fejét.
- Maga Aira Parish? - bökött felém az egyikük. Csalódottan ráztam a fejem, majd egy aprót bólintottam - Most velünk kell jönnie! - ragadta meg a karom. Valami hideg sima felület szorult rá a kezemre. Túlságosan is ismerős volt ahhoz, hogy fel ne ismerjem. Bilincs.
- Én... - dadogta az orvos - Nem volt választásom.
- Még, hogy nem volt választása? - horkantam fel bosszúsan - Mindig van választás. Az már más kérdés, hogy élünk-e a lehetőséggel - mondtam, majd megindultam a rendőrökkel az oldalamon. Kint már elég sötét volt ahhoz, hogy ne lássak semmit. Az egyik férfi a karomnál fogva taszigált el a kocsiig, majd betuszkolt a hátsó ülésre. Szó nélkül engedelmeskedtem, nem nagyon tudtam mást tenni. Azért annyira nem vagyok őrült, hogy három rendőrrel szembeszegüljek. Biztos, hogy mindegyiknél volt fegyver, így maximum a sarokig tudtam volna futni, ott úgy is lelőttek volna.
Amint beszállt a három férfi is a kocsiba (az egyikük mellém) a vezető rátaposott a gázpedálra és, mint akit ágyúból lőttek ki, olyan sebesen hagytuk el a kórház épülettét. Bágyadtan bámultam ki a kocsi ablakán, az éjszakai fényeket figyelve. Mindenhonnan emberek bukkantak fel, türelmetlen taxisok dudáltak vagy éppen kihajolva az ablakon káromkodtak. Nem is sejtették, hogy mindenhol veszély leselkedik rájuk, akármelyik perceben rájuk támadhattak volna.
Egy ideig csendben gubbasztottam a hátsó ülésen, belesüppedve a puha anyagba. Jobb oldalamon egy nagydarab néger férfi ült, az egyenruha mellkasára feszült, névtáblája esetlenül csüngött a sötétkék vásznon. Jenkins. Olvastam le a kis fém táblácskáról. Fel sem tűnt, hogy meddig bámultam a férfi mellkasát, illetve a névtábláját. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, valaki figyelt. Egy kicsit megráztam a fejem, hogy visszatérjek a jelenbe, majd a férfira meredtem.
- Mi van? - morogtam rá idegesen.
- Khm - köhintett - Először is tessék.
- Igen?
- Semmi. Csak ezt kellett volna mondani - magyarázta.
- Ja, oké.
- Talán rendben.
- Jajj, ki maga? Az anyám? - mordultam fel - Ne javítgasson már folyton ki!
Megrökönyödve nézett rá, de inkább figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet. Én sem szándékoztam beszélgetést kezdeményezni, inkább csöndbe burkolóztam. Ami nem volt jó ötlet, de már nem tehettem mást. A hangok újra megrohamoztak, felemésztve az elmémet. Mint a migrén, úgy kínozta a fejemet, lehetetlenné téve a normál gondolkodást. A fejemhez kaptam, kétrét görnyedtem. Fájdalmamban felsikoltottam, mire mind a három férfi felém kapta a fejét.
- Mit csinál? Mi történt? Mi a baj? - bombáztak a kérdésekkel, de már rég nem köztük jártam.
Fugam. Fugam, fugam. Fugam! MENEKÜLJ! Fugam, fugam, fugam. Visszhangzott a fejembe, mire sikerült megértenem. A suttogás amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott. Kifáradva és értetlenül egyenesedtem ki az ülésen. Verejtékező homlokomhoz kaptam a kezem, próbáltam megmasszírozni sajgó halántékomat.
- Mi történt az előbb? - kérdezte félve a mellettem ülő rendőr.
- Miről beszél? - néztem rá. Próbáltam leplezni a zavaromat, de hát látta, hogy mi történt velem.
- Most. Itt mellettem sikított fel, majd a fejéhez kapott.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszél - ráztam a fejem - És megköszönném, ha békén hagyna.
Hitetlenkedve nézett rám Jenkins őrmester, de csak úgy, mint az előbb, most sem firtatta ellenséges viselkedésemet. Előre meredtem. Tekintetem, túl a szélvédőn, keresett valamit. Tudtam, hogy nem ok nélkül hallottam azokat a hangokat, de nem tudtam mire vélni. Csak egy szót vettem ki tisztán, azt is alig. Menekülj. De miért? Honnan? Mi elől? A gondolatok úgy cikáztak a fejemben, hogy félő volt, hamarosan felrobban.
Na jó!
Nem tudom, hogy ez mit akar jelenteni, de bízom az ösztöneimben, így muszáj volt menekülnöm. Óvatosan a néger férfira néztem, majd a pisztolyra, ami az oldalán lógott. Nem volt sok esélyem, de inkább megpróbálok megszökni, mintsem újra rácsok mögé kerüljek. Észrevétlenül soroltam a kocsi túlsó végébe, a bal ajtóhoz. A kezem már a kilincsen volt, mire rám szóltak. A vér is megfagyott az ereimben, megmozdulni sem bírtam.
Lebuktam. Lebuktam. Lebuktam. Lebuktam.
Visszhangzott a fejemben, majd kelletlenül a rendőr felé fordultam.
- Öhm, igen? - erőltettem mosolyt az arcomra.
- Csak tudni akartam, hogy biztos minden rendben van-e.
- Persze.
- Akkor jó - mosolygott rám, majd újra beletemetkezett a magazinjába. Gyorsan visszafordultam az ajtóhoz, majd egy határozott mozdulattal kinyitottam. A szél azonnal az arcomba csapott, a szemből jövők őrületes dudálásba kezdtek.
- Mi a franc! - horkant föl a rendőr, majd utánam kapott.
- Eressz! - kiáltottam. Már kész voltam az ugrásra, mire a rendőr elkapta a lábam. Viaskodni kezdtünk. Erőfölényben volt, de nem hagytam magam. Egy jól irányzott rúgással kiszabadítottam a lábam, de ezzel egy időben kidőltem a kocsiból. Eltátottam a számít, de a torkomon akadt a szó. Akár egy hal, úgy tátogtam a levegőbe. Görcsösen markolásztam a táskámat, lelkiekben felkészültem a totális megsemmisülésre. Utoljára felidéztem a házunkat, szüleimet, Craig-et... az idő mintha egyszeriben lelassult volna. Láttam ahogy a rendőrautó lelassít, majd végleg megáll. A három rendőr, mind kipattantak a járműből és felém rohantak. Szédültem. Émelyegtem.
Az aszfalt.
Egyszeriben olyan mérhetetlen nagy nyomást éreztem a testemen, mintha egy tonnás követ raktak volna rám. Félő volt, hogy bármelyik pillanatban fölhányok valamit, mondjuk az összes belső szervemet. A levegő a tüdőmbe szorult, alig kaptam levegőt. A számban fémes ízt éreztem, fejem sajgott a fájdalomtól. Testrészeim egy testként lüktetett. Tudtam, egyszerűen éreztem, hogy ez volt életem utolsó nagy hülyesége, de egy részem mégis remélte, hogy nem itt ér el a halál. Szemeimet olyan erősen tartottam csukva, hogy félő volt, a végén még kiesnek a helyükről. Szám egy vonallá préselődött, fülemben dobogott a vér. Nem hallottam és nem is láttam senki mást, próbáltam utolsó perceimet telje csendben és nyugalomban tölteni.
Kár, hogy akaratom ellenére egy kósza sikoly hagyta el a számat.
- Ott van! - hallottam távoli hangokat - Azt hiszem még él.
Hahó! Még én is itt vagyok. Attól még, hogy jelen pillanatban nem tudok megszólalni, még nagyon is élek. Fafejek!
Úgy rájuk kiabáltam volna, de a fájdalom felülkerekedett az elmémen, így egy hang sem jött ki a torkomon, bármennyire is próbálkoztam. Ha már meghalni nem vagyok képes - a jelek szerint legalábbis - akkor legalább menekülnöm kéne. Megpróbáltam megmozdítani az egyik karom. Nem ment. A másikat is. Meg sem mozdult.
A francba!
Gyorsan lehiggadtam, összpontosítottam, majd megemeltem az egyik kezem. Megmozdult! Épphogy, de már valami haladás. Homlokom ráncba szaladt, erőlködnöm kellett, hogy ki tudjam nyitni a szemeimet. Nagy nehezen, de sikerült. Óvatosan, lassan felültem. Próbáltam észrevehetetlen maradni a mellettem álló három rendőr számára, akik megállás nélkül ordibáltak a másikkal. Szédültem, a világ velem együtt forgott. Émelyegtem. De muszáj volt megszöknöm. Négykézlábra vergődtem, majd óvatosan felálltam. Ajkaimat egy apróbb nyögés hagyta el, amint felegyenesedtem.
- Hé! - kiáltotta az egyik rendőr - Azonnal állj meg!
- Fenéket! - sziszegtem, majd futásnak indultam. Vagyis csak próbáltam. Lábaim sajogtak, fejem szét akart robbanni, és mindenből kettőt láttam. Szerencsém van, hogy legalább túléltem az esést.
- Parish! Aira Parish! - futott utánam Jenkins - Nem akarunk bántani. Kérlek állj meg!
- Hiszek önnek - fordultam hátra futás közben - Csak a társaiban nem bízom.
Fuss! Fuss! Fuss!
Az agyam folyamatosan küldte az információkat, testem mégis nehezen reagált rá. A sarokig sikerült elfutnom, onnan viszont már nem volt sok esélyem. Vagy tovább futok és előbb-utóbb úgy is elkapnak, vagy elbújok valahová. Addig hezitáltam, míg egy busz meg nem állt a megállóban. Azonnal cselekedtem. Felnyomultam a buszra. Tömve volt. Így legalább sikerült valamilyen szinten elvegyülnöm a tömegben. Amint elindultunk és láttam, hogy a rendőrök tehetetlenül nézik elmenni a járművet, fellélegeztem.
Megúsztam.
- Kisasszony jól érzi magát? - szólított meg egy idős hölgy.
- Igen - bólintottam bizonytalanul, majd némaságba burkolóztam. Ezt a néni is láthatta rajtam, mert többet nem kérdezősködött. Másfél óráig utaztam a buszon, mire megékeztem a kikötőbe. Komótosan szálltam le a buszról, majd a hajók felé vettem az irányt. Lehajtott fejjel sétáltam végig a tenger partján, majd egy üres padra ültem. Az égre emeltem a tekintetem, egy hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem. Egész testem remegett, a nemrég kapott sokk alól még nem sikerült teljesen felépülnöm. Alig volt pár lélek az utcákon, nem kellett attól félnem, hogy valaki rám talál. Lenyugodva kémleltem az eget, csillagképeket keresve.
- Vajon emlékszik még? - suttogtam az éjszakába.
- Látom a régi szokásodat megtartottad - szólalt meg valaki a sötétből - Még mindig szeretsz hangosan gondolkodni.
- Hát eljöttél? - hagytam figyelmen kívül az előbb tett megjegyzését.
- Ha ilyen SMS-t kapok, azonnal indulni szoktam.
- Értem.
Leült mellém; ő is az eget kezdte kémlelni. Egyikünk sem szólt, mind a ketten a gondolatainkba merültünk. Végül ő törte meg a csendet:
- Megtudhatom, hogy miért hívtál ide?
- Segítségre van szükségem - vallottam be, némi hallgatás után.
- Hm...
- Inkább felejtsd el! - ráztam meg a fejem - Nincs szükségem segítségre, majd megoldom egyedül.
- Várj, várj! - állított le - Szívesen segítek, örülök, hogy rám gondoltál.
- Köszönöm. Szóval  a segítséged azért kéne, mert mikor... És elmondtam neki mindent. Az elejétől a végéig, még a mostani rendőrökkel való incidenst is.
- Öhm... - ráncolta a homlokát - Ez elég bonyolult, de persze mindenben számíthatsz rám.
- Köszönöm Robert - mosolyogtam  a férfira.
- Mi ez a megszólítás? - grimaszolt.
- Bocs. Csak már nagyon régen nem találkoztunk.
- Tudom. De most itt vagy, és a segítségemre van szükséged, tehát segítek.
- Tudom.
- Na de most menjünk, mert mindjárt idefagyok a padhoz - csapott a vállamra, majd felállt. Nevetve néztem a távolodó alakját, majd utána siettem. Egyszerre szálltunk be a kocsijába, majd siettünk a nagy barokk stílusú házhoz.